Az ügyeletes borúlátók a versenyt megelőzően – mint ahogy mindig és mindenhol teszik a hasonló beállítottságúak – kevés harcsát jósoltak. Mert!... – és hosszan felsoroltak, magyarázva miért lesz így. A helyzet ismerői viszont a részvevő versenyzők jegyzékére alapozták előrejelzéseiket. Azzal érvelve, ahol ennyi jeles harcsahorgász hajózik ki, ott zsákmány is lesz. Lett! Annak ellenére, hogy a verseny első órái még a borúlátóknak adtak igazat.
A végtelen nyugalmat árasztó pályán hajókázva csak a természeti szépségekben lehetett gyönyörködni, és elmerengni afölött, hogy a Mindenható hány órával kevesebbet számol el naponta azoknak, akik itt tartózkodnak. Nyugalomból volt bőven, harcsából annál kevesebb. Ezt a versenyzők arckifejezése is elárulta. Úgy nézték a vizet meg a mozdulatlan bothegyeket, mint a reménytelen állásba keveredett sakkozó a táblát. De gondolkoztak. Pályát váltottak, variálták a mélységet, csalikat kombináltak, cifrázták a hangot.
Míg a legénységek többsége agytornázott, addig az adai Neustadter István és Branislav Čordar végtelen nyugalommal püfölte a vizet, hiszen már az első versenyórában két harcsát fogott – egy öt kiló körülit, meg egy fele akkorát –, és ebben a pillanatban több haluk volt, mint a teljes mezőnynek.
Idővel azonban tisztult a kép, és látszott, a harcsa nem is annyira fekete. A meglehetősen sok mélyen méreten aluli, és a nem kevesebb bosszantóan méretküszöbös apróság mellett értékelhető zsákmánya volt Berta Viktornak és Ózsvár Csongornak is. Az idény egyik sikerpárosának, Bata Istvánnak és Žarko Čekrdžinnek is volt már méreten felüli harcsája. Szalma Gábor helybeli szaktekintélynek és társának, dr. Újhelyi Péternek pedig – hírnevüknek megfelelően – kettő is.
Elkölnyvelve, hogy elkelt a dobogó, és kalapozás nem lesz, a nyugodt, ráérős, senkivel-se-cserélnénk várakozás percei/órái következtek. Aztán a versenyidő vége felé mindez felborult. Aki elkövette: Csernák Zoltán és Kószó Imre.
A magyarkanizsai Tisza-parton végigsöpört a hír: „a szegediek negyvenkilósat fogtak; láttuk, amikor fogták; már hozzák is!” A szakma bennfentesei tudták, hogy a „szegediek” közül csak az egyik az, Csernák hódmezővásárhelyi, de ha fontos a közlendő, ki érkezik azt kimondani? Nem is kísérleteztek ezzel, mert felfordulás támadt.
A csárdában félig kiivott poharak kerültek vissza az asztalra; a söröskorsók tartalmát melegedni hagyták; tűzre bízták a bográcsokat; futtában rágatlanul nyeltek le falatokat; irány a mólóra!
Szegény móló! Ennyien még sohasem léptek rá. És valamennyien arra az oldalára, amely felől a dicsfényben (jogosan!) fürdőző Kószó és Csernák csónakja ráérősen közelített. Közben annyi fényképezőgép meredezett feléjük, mint vadnyugati bankrablókra hatlövetű. A móló közben csikorgott, nyögött, recsegett... és ijesztően megdőlt. Napfényt régen látott, bealgásodott tartályai meg merevítőrúdjai magasan kiemelkedtek a vízből, a túloldalon pedig a tölgyfadeszkákat rögzítő torbáncsavarok fuldokoltak arasznyi Tisza-víz alatt. A csónak, benne a „negyvenkilóssal”, lassan közelített, egyre több látszott a halból. És minél több látszott belőle, annál inkább fogyott a negyven. Látszott, túlragozta a szemtanúk lelkesedése. De amennyi maradt, az is sok volt. A rendelkezésre álló mérlegnek különösen. A tárgyilagos szervezők ugyanis kiskapacitású mérleget állítottak hadrendbe, amely ezzel a harcsával nem tudott mit kezdeni. Míg elfutottak „derűlátóbb” műszerért, megkérték Szalma Gábort és Mészáros Tibort – akik sokszor összekülönböztek már ekkora nagybajuszúakkal – rakják addig szemmértékre a szóban forgó zsákmányt. A két szaktekintély negyvenről hallani sem akart, sőt a harmincból is lefaragott két-három kilót, és nagy egyetértéssel a huszonhét háza táján állapodtak meg. A mérleg hamar megérkezett, és hatvanat mutatott! A nagy sietségben a skálát nem állították át kilóra, az továbbra is fontban beszélt. Aki azonban fejből meg tudja szorozni a 60-at 0,453-mal, rájött, hogy Szalma és Mészáros hibátlanul saccolt.
Tekintettel arra, hogy Neustadter és Čordar maradtak két harcsán (7,56 kg), Szalma és Újhelyi pedig négyet fogott 9,52 kiló összsúlyban, a végső sorrendre a dekázás nem volt kihatással. Csak futólag mondjuk, hogy Szalma Gábor volt az első, aki gratulált Kószónak és Csernáknak. És azt is csak a tárgyilagosság igényének tiszteletben tartása végett említjük, hogy a győztes párosnak volt még egy 4,5-es harcsája is.
A magyarkanizsai szervezőknek – beleértve azokat is, akik hosszú éveken át látogatói ennek a rendezvénynek, és szurkolnak neki – igencsak fontos volt a dekázás. A hazai vadvízi kuttyogatóversenyek történetében ugyanis nem fogtak még harminc kilónál nagyobb harcsát, és a második legnagyobb is csak némi jóakarattal haladta meg a huszonhetet. Tehát versenycsúcs megdöntéséről lehetett volna szó.
Tekintettel arra, hogy a magyarkanizsai menetrendszerű kuttyogatóverseny, valamint a Bosznai István Emlékverseny szinte minden lehető csúcsot, eredményt, sikert... elhódított a többi rendezvény szervezőjétől – számos vonatkozásban pedig standardokat állított fel – már csak a harminckilós álomhatár túllépése várat magára. Merjük állítani: nem sokáig.
Mert mind a méretlenül/számolatlanul visszaengedettek, mind a versenyképes lemértek – közöttük a huszonhéten túli bajnokot is – továbbra is a Tiszában vannak, jövőre meg azután nagyobbakként kerülhetnek elő.
