A törökbecsei Tisza-szakasz – azon kívül, hogy a legszebben rendezett valamennyi közül – a többitől abban is különbözik, hogy rajta sokkal inkább kifejezésre jut a duzzasztás hatása, így kisvízi szintje ingadozásmentes. Ráadásul az éles kanyarulatok bőven nyújtanak szélárnyékot még akkor is, ha nagyon fúj. De nem fújt, nem esett, és ráérősen ballagott a vízfelület. Már csak a harcsa jó étvágya kellett ahhoz, hogy az idény legsikeresebb kuttyogatóversenyének színhelyévé váljon. Amikor ez is megtörtént, közbeszólt a mérőszalag.
A törökbecsei harcsák megmutatták, hogyan lehet bosszantani a horgászt akkor is, amikor minden a helyén van. A tavaly még mélyen méreten aluli – 30–35 centis – harcsák idénre felcseperedtek, és elérték a méretküszöböt. De nem lépték át.
Mivel csak a méreten felüli halakat mérték, nem készült statisztikai kimutatás arról, mennyi méretküszöbös került horogra, és került vissza a Tiszába méretlenül. Dióhéjban és a teljesség igénye nélkül: valamennyi legénységnek volt ilyen fogása; mindegyik apróság 50 centi felett, és gondolatnyival 60 alatt volt. A horgászok egyike-másika tízig még számolta az ilyeneket, majd ráunt. Nem árt tudni, hogy a jó kondícióban levő ötven-egynéhány centisek bőven másfél kilósak. Megtörtént, hogy a versenyző 15 kiló harcsát fogott, mégis helyezés nélkül maradt. Pedig ekkora haltömeg a győzelemhez is elegendő lett volna, ha a magyarkanizsai Duško Rakić és a šabaci Branislav Stanković csak kettőt fog. Apróságot ugyan, akárcsak a többiek, ők is fogtak. De hozzáraktak két nagyot is (6,91 és 6,38 kg), a verseny legnagyobbjait. A mesteri fokozatot lényegében az fémjelzi, hogy viselője nemcsak gyomlál, hanem arat is.
Ez vonatkozik Csernák Zoltánra, kuttyogatóversenyeink ügyeletes külföldijére, aki úgyszintén nem jár a szomszédba tudásért. Csak trófeákért. Társával, a zentai származású, Bécsben élő Szepesi Bélával az oldalán most is elvitt egyet. Igaz ehhez három harcsa kellett 6,64 kiló összsúlyban. Ezek közül a legnagyobbat éppen a csónakkikötőben ráérősen délelőttözők népes csapata előtt bűvölte elő, és ami horgásznak ritkán jár ki, nyílt színi ünneplésben részesült. Harmadik helyen a tavalyi győztes Rada Avramov végzett – ezúttal Đura Blažinnal az oldalán – egyetlen értékelhető (5,15 kg) harcsával. Hogy a képen sokkal nagyobbnak fest, az a fotózás ördögeinek tudható be.
Rövid lére fogott társalgás következett, ugyancsak rövid lére fogott pörkölt mellett, melyből – számoltuk – mindenki legalább kétszer szedett. És a kuttyogatókaraván megindult Szeged felé.
Tíz-egynéhány óra múlva 120–130 kilométerrel távolabb már a szomszédban muzsikáltak a harcsafülnek. Összehasonlíthatatlanul kevesebb sikerrel annak ellenére is, hogy ott már az ötvencentis harcsa is mérlegképes. Kószó Imre főszervező, maga is harcedzett harcsavallató, valami hasonlóra számított. A lassan vánszorgó Tisza Szeged feletti szakaszán történtek bizonyos dolgok, amelyek Törökbecsén még nem árthattak. A Körösökön, a Maroson, a Berettyón... (lásd: vízrajz) enyhe áradások jelentkeztek, megkeverték a vizet, és más terepre küldték a harcsát.
A nagybajuszúak nem indultak be, de még fel se mozdultak. A szonárok szokatlanul kevés halat jeleztek, mozgó kontaktust még kevesebbet, és ezek is többnyire indiferensek voltak.
A mesterek azonban akkor is tudnak harcsát fogni, amikor a mezőny többnyire betlizik. Szóval nem a csillagok kedvező állásán múlott, hogy a jó formában levő Rakić és Stanković itt is előbűvöltek annyit, amennyi a dobogó csúcsához kellett. A kevés is elég volt. Kezdődött egy 2,74 kilóssal, folytatódott két lényegesen kisebbel. Ez elegendő volt nemcsak ahhoz, hogy létrejöjjön a legnagyobb össztömeg, hanem két további díj megnyeréséhez is. Stankovićé volt a legnagyobb halért, Rakićé a legtöbb kifogott harcsáért járó díj. A fődíj (Suzuki 4-es) elment Magyarkanizsára. De ment oda más díj is. A második helyet ugyan helybeli páros – Újhelyi Dezső és Richárd – foglalta el, harcsájuk mindössze két dekával volt kisebb a győztesekénél. A harmadik hely azonban megintcsak magyarkanizsaiaké. A kuttyogatóversenyeken távolról felismerhető pirossapkások – Dobó Rudolf és Takács István – 2,36 kilós harcsája elegendő volt a bronzhoz. A versenyt követő laza – de mindig tanulságos! – társalgás során kiderült, valószínűleg nekik volt a legtöbb kapásuk. De hát aki horgász, az tudja, nem lehet, sose lehetett minden halat megfogni.
A kuttyogató versenysorozat következő rendezvénye, minden bizonnyal zárótornája – egyelőre nem tudni, rögtönöz-e valaki még egyet – a magyarkanizsai Bosznai István Emlékverseny. Itt dől el, ki lesz az idény legsikeresebb versenyzője. Tekintettel arra, hogy az esélyesek közül Duško Rakić és Bata István hazai pályán nem versenyeznek, a cím várományosa Branislav Stanković.
