A vadászás nem állatok könyörtelen lelövöldözéséről, halomra lövéséről szól. Aki vadász, az tudja, nem is miatta mondjuk. Hanem azok miatt, akik az önbeiktatott, divatoskodó természetvédők üres szópufogtatásai alapján alkotnak véleményt arról, aminek mibenlétéről halvány fogalmuk sincs. Sem nekik, sem azoknak, akiknek véleményét magukévá tették. A vadászás valami egészen más.
Nem részletezzük, nem állítunk fel elméleteket, csupán annyit mondunk: sok munka, nagy ráfordítás, elenyésző haszon... Ha anyagilag nézzük, ennyi. Máskülönben: magatartásforma.
Ahhoz, hogy ezt valaki megértse, felfogja és el is sajátítsa, már akkor kell ismerkednie a témával, amikor a szólampufogtató nézetfabrikálók alkotta torzkép még nem fertőzte meg őket. Magyarán: gyerekkorban. A kákán csomót keresők – halljuk gondolatukat! – biztosan felhorkannak: puskát a gyereknek? Nem! A vadászat – mondtuk már – nem a lövöldözésről szól.
Elmondjuk!
Tizenegy szajáni vadász tizenhét fácánt hozott terítékre. Kizárólag kakasokat, a tyúkokat kímélték. Mint Kugli Albert, a vadászegyesület elnöke mondta, vásároltak ugyan nevelt fácáncsibéket, de a tagolt terület nádasaiban számottevő volt a vadköltés is; a nyúlállományról nem alkothatnak képet mindaddig, amíg sok a talpon álló kukorica; a sakálok randalíroznak, puskavégre kerítésük a jövő zenéje... De nem erről szól a történet. Hanem a gyerekekről. Ők készítették a terítéket. És látszott, nem először.
A szajáni gyerekek tudnak terítéket készíteni! Tudják, melyik oldalára kell fektetni a vadat, el tudják rendezni. És azt is tudják, mit nem illik. A részletekről máskor. Ami ennél fontosabb: van, ahol vették a fáradságot, és időben megtanították őket. Amikor felnőnek, nem fogják sem a vadat halomra lőni, sem üres szólamokat pufogtatni.
