Ma már köztudottnak számít, hogy a törpeharcsa valójában kettő. Ugyanis a ma tömeges, szinte mindenütt megtalálható halfaj nem azonos azzal, amely bő ötven évvel ezelőtt tanúsított olyan tömegességet, mint a mai. A múltbeli – a barna törpeharcsa – még a 19. században érkezett Európába, a Kárpát-medencében pedig a 20. század hajnalán találkoztak vele először. Az utóbbi húsz évben tömegessé vált faj viszont a fekete törpeharcsa, amely egy átgondolatlan halasítás következtében került ide, és szaporodott el. A két faj között nagyok a hasonlatosságok – olykor a megkülönböztetés is bonyolult –, de akár az egyikről, akár a másikról van szó, az elsőként érkezőre rásütött jelzőket a horgász simán átpalántálta az utóbb meghonosodóra is. Annak idején a barnára ráfogták, hogy ikra- és ivadékpusztító, és ezt a feketére is vonatkoztatják.
Míg politikai körökben a másként gondolkodókat árulóknak minősítik, halügyekben a biztos lejáratáshoz ikrafalónak illik nevezni a nemkívánatost. Pedig törpeharcsáék esetében az ikra- és ivadékfalás vádja immár olyan és annyira lerágott csont, amelyen sohasem volt hús. Ezt az állítást konkrét vizsgálati eredmények nem támasztják alá. Egymástól független, és más-más helyen, több száz egyeden végrehajtott vizsgálatok során egyetlen törpeharcsa tápcsatornájában sem találtak idegen ikrát, lárvát, ivadékot... De!
Érdekes, hogy a dévért, a bodorkát, az ezüstkárászt... sohasem bélyegezzük ikrafaló jelzővel, holott kártételük ezen a téren enyhén mondva kifejezett.
Ennek ellenére a törpeharcsák életvitele vizeinkben közel sem mondható minden káros szenvedélytől mentesnek. A szokványos látványnak számító törpeharcsaivadék-felhők azok, amelyek közvetve nagy mértékben veszélyeztetik őshonos halainkat. Az anyahalak által irányított ivadékrajok módszeresen tönkrelegelik a terepet, és az ugyanarra a táplélékcsoportokra szakosodott őshonos halaink utánpótlását fosztják meg a mindennapitól. Hosszan tartó folyamatról lévén szó, közvetett kártételük sokkal veszélyesebb, mintha az ivartermékek vagy a lárva/ivadék bizonyos hányadát fogyasztották volna el. A történethez hozzá tartozik, hogy a törpeharcsák – emberi terminológiával élve – kevésbé válogatósak, mint az őshonos halaink ivadéka.
A vegyesevő törpeharcsa falánksága ellenére is lassú növekedésű, tájainkon három-négynyarasan válik nagyjából húszcentis konyhaképessé. Merőben más az eset a törpeharcsával Dél-Európa melegebb vizeiben, ott sokkal gyorsabban futja le a tányérig vezető utat, és igen keresett. Amióta az Unió területén elboronálták a határokat, a magyarországi konyhaképtelen törpeharcsaállomány egy részét Olaszországban értékesítik. A halat élve szállítják – szó szerint is – melegebb tájakra, ahol tápkeverékeken tartva gyorsan tányéréretté válik. És drágább a pisztrángnál.
A tényleges törpeharcsa-felesleg viszont a vadgazdálkodásban játszik fontos szerepet: rendkívül jónak és olcsónak bizonyult a vaddisznók téli etetésében.