Az adai csónakkikötő partján már hajnali négykor tüzek lobogtak, és olyan illatfelhők terjengtek, amelyektől a gyomornedvek csúcsüzemre váltottak. A hazai kuttyogatóverseny-sorozat kezdetét megillető külsőségek és bensőségek mellett jeles mezőny verődött össze. A harcsafülnek muzsikáló léc helybeli mesterhangászai mellett a Tiszavidék magas szinten képviseltette magát. Népes magyarkanizsai különítmény, valamint elemériek, óbecseiek... és két magyaországi legénység futott össze. És párját ritkító falatok mellett, baráti, emelkedett hangulatban szidták a szelet, akár a bokrot. Mert ha van horgászműfaj, amelyet a szél el tud rontani, akkor az a kuttyogatás. Különösen akkor, ha alulról fúj. Márpedig Adára a torkolat irányából érkezett a fuvallat, és igen jól huzatolt. De ami a műfajban járatlant hazaküldi, a mesterek számára csupán kihívás. Adáról senki se ment haza dolgavégezetlenül, minden legénység kihajózott. És – ha nem is mind – hozta a harcsát. De még nem tartunk ott!
A műszaki fejlődés egyik vívmánya a hangtalanul üzemelő villanymotor, amely segítségével a horgász félkézzel irányíthatja a csónakot, és a kívánt pályán tudja tartani. Akinek ilyen szerkentyűje nincs, az rőzseköteggel, sörösládával, különféle vízisárkányokkal igyekszik ellensúlyozni a szélerőt. De ha annyira fúj, mint vasárnap Adán, és húsz–harminc centis tarajas hullámok ostromolják a csónakot, ezek egyike sem segít, hanem evezni kell. Keményen, kitartóan, szünet nélkül... órákon át. Lehet ugyan enélkül is, de semmi értelme.
Amit olykor az aku se győz szusszal, attól a horgász bicepszei is hamar kidőlnek. Gúti Attila, a tiszai kuttyogatóversenyek ügyeletes esélyese, és társa, Mészáros Sándor bő órányival a verseny lefújása előtt kénytelenek voltak kiállni, mert az izomzat nem győzte a strapát. De így is négy harcsát hoztak, többnyire a méretnél gondolatnyival hosszabb tartományból valót. Az első valóban jeles darabot – egy öt kilón túlit – a magyarkanizsai Duško Rakić és Pósa Róbert mutatták be, egy további szerényebb példánnyal körítve. Amihez mérleg nem kellett – a szemmérték is megtette –, Csernák Zoltán és Kószó Imre zsákmánya volt: egy négyes, valamint egy hat és feles nagybajuszú. Értékelhető zsákmánya volt még a helybeli Sóti Jánosnak és társának, valamint a magyarkanizsai Dobó Rudolfnak és Takács Istvánnak (kettő-kettő).
A harcsakitermelés (még ha mindet vissza is engedték) megkezdődött. Szakmai körökben a versenyt követően azonban visszajáróként többször is elhangzott a kérdés: milyen versenystratégiát alkalmaztak a győztesek. Adán az érdeklődők erre nem kaptak választ, de felkérésünkre maga a győztesek egyike, Csernák Zoltán mondja el a hogyan mikéntjét.
