Maradjunk a jó híreknél, rosszakból úgy is több van a kelleténél. Nem kell senkinek, de van. A jó úgy hangzik, hogy a lehetetlent megcsinálták, a csodára várni kell. Egyelőre rejtély, hogy a galócaszaporító fiatal halszakértők különítménye miként sajátíthatta el ezt a szállóigét, amely negyed évszázaddal ezelőtt nyomdánk szedőrészlegében a főmettőr irodájának falán díszelgett. De tény, hogy ismerik.
Kezdődött évekkel ezelőtt, amikor hat megszállott fiatal halszakértő belevágott, hogy elvégezze a lehetetlent, és csodát műveljen. Kiművelték! A tankönyveket újra kell írni. Mindaz, amiről a korábbiak mint lehetetlenről szóltak, a gyakorlatban megvalósult.
Érintőlegesen, és a teljesség igénye nélkül – mert telefonkönyvnyi anyagról van szó – maradjunk annyiban, hogy a dunai galóca mint vöröslistás európai őshonos halfaj, a pisztrángok királynője, megmentettnek tekinthető. Azért, mert a kezdetben hat taggal rendelkező, idővel háromra zsugorodott csapat csodás módon megcsinálta a lehetetlennek minősítettet.
Ennek (vég)eredményeként az elmúlt hétvégén a Drina három pontján egyaránt ezer egyeddel galócásították be a folyót. Aláhúzva és összeadva: eddig félszázezer egyed került az anyafolyóba. Ez alkalommal két- és haromnyaras halakat engedtek a Drinába. Tehát meglehetősen termetes példányokat, amelyek rendkívül magas túlélési százalékarányt képesek felmutatni. A halak korát azért fontos említeni, mert szakmai körökben szokatlannak (óvatosságból kerüljük a lehetetlen meghatározást) számít az ekkora galócákkal való halasítás, szakmai csúcsteljesítmény ilyen nagyra nevelni őket. Ebben – a kezdeti nevelésen és az első falaton való túljuttatás mellett – benne van a tápra szoktatás, majd a természetes falatokra való visszaszoktatás idő- és tudásigényes műveletsorozata is.
Tehát, ha meg kell csinálni, van, aki tudja. De minek?! – kérdezhetnénk. Mert vannak rossz hírek.
Ha a program folyamatosan rossz (olvasd: semmilyen) pénzelését említjük, azzal nem mondunk újat. Mert a nincsből nálunk mindig bőven volt. Az alapvető gondot azonban a politikai színtéren való őrségváltások jelentették. A frissiben nyeregbe pattant górék szabályszerűen mellőzték azt, amit a korábbi garnitúra kezdeményezett. Különösen akkor, ha az jó volt. A galócaprogram legnagyobb vétke is abban nyilvánult meg, hogy kifogástalanul művelték, akik a munkát vállalták. Politikusaink pedig sohasem bocsátották meg az előző garnitúrának a sikereket. Mert akkor nem volt miért szidni őket.
Pedig újabb kori történelmünkben kevés olyan dolog adódott, amellyel ilyen kis befektetéssel olyan sok politikai pontot lehetett szerezni, mint amennyit a dunai galóca szaporításáról le lehetett nyúzni. Ezen a téren maradjunk annyiban, hogy a galócaügy államközi megállapodás megkötését eredményezte Szerbia és a Boszniai Szerb Köztársaság között. Rendőrségi kísérettel érkező meseautók, bennük nyakkendős halasítók; kamerák és fényképezőgépek pergőtüzében hangzatos felszólalások; vastag dokumentumkötegek ünnepélyes aláírása villogó vakuk kíséretében; terülj asztalkámos díszvacsora...
Aztán, amikor az aláírók egyike elhalálozott, a politikai utódok úgy viselkedtek, mintha nem állami képviselő, hanem piaci kofa írta volna alá a jeles dokumentumot. Értsd: megfeledkeztek róla. Egy másik tárca újonnan beiktatottja pedig – a takarékosság szent nevében – simán megszüntette a programot olykor és mértéktartóan pénzelő alapot. Egy harmadik tárca pedig – ez már az idén volt – hónapokig késleltette a galócaállomány anyahalainak áthelyezésére vonatkozó jóváhagyás kiadását. Egészen addig, míg a Drina-vidéken végigsöpört árvizek ki nem takarították a Vrelo patakból az anyahalak javát.
Sorolhatnánk... De ennyi is több a soknál. Maradjunk annyiban: minek a galóca minékünk, ha a hatalomgyakorlást jobban szeretjük. Még akkor is, ha ezáltal csak ártani tudunk.
