A természetet ért károkon túlmenően a tiszai halpusztulásokkal további gond, hogy túlságosan sok volt belőlük. Amikor egyik-másik szóba kerül, szinte nem is tudjuk, melyikről beszélünk. Értesüléseink szerint a minap egyikkel kapcsolatban bírósági ítélet született.
A halpusztulások és az ezzel arányosan pocakosodó aktakötegek nyálazása meg tételes boncolgatása alighanem unalmas műveletté válna. Tekintettel arra, hogy mind a felperes, mind az alperes – egyik bölcsen, a másik gyáván – hallgat, kénytelenek vagyunk elővenni a témát. Olykor következtetni, olykor a magukat megnevezni nem kívánó forrásokra hivatkozni.
Az ítélet – amely szaknyelven mondva még revízió alatt áll – kimondja, hogy a kárpótlási igényt támasztó illetéktelen volt az ügyben. Az alperesnek tehát nem kell fizetnie. Tehát nem arról szól, hogy halpusztulás nem volt, még kevésbé arról, hogy aki gyanúba keveredett, az nem követte el. Csupán azt szögezi le, hogy aki kárpótlási igényt támasztott, annak – egyszerűen fogalmazva – semmi köze az egészhez.
A bírósági anyagból kiderül, hogy a kártérítési igény – kerekítünk – 20,5 millió dinárról szól. Ebből arra következtetünk, hogy a 2004. évi halpusztulással kapcsolatban született az említett ítélet. A 2007. évi mindenkori legnagyobb tiszai halpusztulás miatt indított perben a felperes ugyanis 279 millió, míg a 2012. éviért 18 millió dinárt követel. Az a felperes, amely a 2004. évi haltetemtömegért nem kapott semmit. Mert illetéktelen.
Azért van így, mert az elpusztult hal valójában az állam tulajdonát képezte, a felperes csupán gazdálkodott vele. Hogy az állam miért nem lépett ebben az ügyben akkor, csupán retorikai kérdés, hiszen ilyen ügyekben ez az állam – no meg az előző néhány sem ezeken a tájakon – soha nem avatkozott közbe. Helyesbítünk: egyik egyszer próbálkozott ezzel; a 2000. évi ciánmérgezés nyomán vádat emelt az elkövető ellen „a tiszai plankton teljes elpusztítása miatt”; csakhogy a cián – végsőkig leegyszerűsítve – a véren keresztül fejt ki mérgező hatást, márpedig a planktonnak olyan nincs. Mivel szakmai körökben azóta is ezen röhögnek, több próbálkozást nem is tett.
Talán éppen azért mártotta bele magát az ügybe hézagpótlóként olyan valaki, aki ebben hasznot sejtett. Ha a tiszai halállományt – ami állami tulajdon – akarta volna megóvni, gyarapítani... akkor nyilván állami támogatást kért/keresett volna az ügynek a tisztázásához, valamint ahhoz is, hogy a halpusztulások ne ismétlődhessenek néhány évenként. Ehelyett a vállalat nevében perelt, a vállalati kasszának követelt pénzt. A perköltségeket, ügyvédi tiszteletdíjakat, bírósági illetékek költségeit – feltételezzük – onnan fedezte. A felperesként szereplő vállalat idei költségetésében ugyanis a számvevőség meg az ügyvédek szerződésbe foglalt járandóságaira több mint kétmillió dinárt láttak elő.
Ha figyelembe vesszük, hogy további két per is folyik ugyanazokkal a főszerepekben, akkor logikusnak tűnik, hogy további két, a körülírttal azonos ítélet várható. A kérdés immár nemcsak az, hogy miért ússzák meg a szennyezők szárazon, hanem az is, miért nem figyel az állam arra, kinek a kezébe adta vizeink halállományát, és az hogyan költi el a horgászok pénzét.
Ha a halügyeinkről szóló történetek mondatai végén továbbra is csak kérdőjelek szerepelnek, akkor a halállomány egészére keresztet vethetünk.
