Ez a mi húzóágazatunk, mint egy kehes ló – egyre rosszabbul húzza a szerbiai mezőgazdaság szekerét. Nincs is már ami húzza, se ökör, se ló, és ezt nemcsak jelképes értelemben állítjuk. Tavaly például 80 ezer fejőstehenet vágtak le és legalább 30 ezret szállítottak ki külföldre, merthogy kifizetődőség hiányában a gazdák nem akarták tovább növelni a veszteségeiket. Az utóbbi tíz évben, 2001-től 2010-ig sikerült a felére, 817 ezerről 468 ezerre csökkenteni az országos tehénállományt.
Szerbiában az állattenyésztés mindössze 30,5 százalékkal vesz részt a mezőgazdaság összjövedelmének megvalósításában. A fejletlen agráriummal rendelkező államokra jellemző az ilyen alacsony arány, s ez mindent elmond arról, hova süllyedt az utóbbi két évtizedben a valamikor sokak által irigyelt szerbiai és vajdasági agrárágazat.
Sokszor elmondtuk már, hogy a mezőgazdaság húzóágazata az állattenyésztés. Egyesek az agrárium nehéziparának nevezik arra gondolva, hogy rajta áll vagy bukik az agrárium gazdasági értelemben vett életképessége: amelyik országban erős az állattenyésztés, abban az országban a mezőgazdaság is erős.
Az állattenyésztésben a húsárhoz és a tejárhoz a befektetett munka és a termelési költségek is hozzáadódnak, és jó árak esetében a takarmányként föletetett árpa, szója, napraforgó, kukorica is többet hoz a konyhára, mintha puszta mezőgazdasági vagy ipari nyersanyagként értékesítenénk és exportálnánk a terményt, ahogy az Szerbiában mindinkább gyakorlattá válik.
Így van legalábbis a normálisan működő országokban, amelyekben az állam részéről megtűrt monopóliumok nem teszik tönkre az állattenyésztőket. Ahol tehát nem két-három hónap után fizetik ki az átadott sertés árát, és nem annyiért, amennyiért átveszik; ahol megfelelő nagyságú agrárköltségvetéssel rendelkezve tisztességesen támogatja a mezőgazdasági termelőket a kormány, s nem osztja föl őket a pénzhiány okánál fogva mondvacsinált módon kommerciális és támogatásoktól megfosztott hobbitermelőkre. Ahol az irigyelni való állami fizetéseket fölvevő tisztviselőknek akkora a szervezőképessége (vagy a szándék hiányozhat?), hogy tíz év könyörgés után létrehozzanak egy, a tejgyáraktól függetlenül működő tejvizsgáló laboratóriumot, és ahol még időben, a termelők érdekét szem előtt tartva intézkedik a kormány a fölvásárlói monopólium ügyében, sőt, ahol meg sem engedi, hogy ilyen kialakuljon. Végezetül, de nem utolsósorban, ahol nemcsak ígérgeti az agrártárca, hogy meghozza az új mezőgazdasági stratégiát – amire a mai változó viszonyok közepette égető szükség volna –, hanem ígéretét teljesíti.
A nyáron kialakult tejhiány, amire az illetékesek azóta sem találtak megoldást, világosan jelzi a tejtermelő ágazat válságát. Valóban igaz, hogy ezen a területen ma külföldön sem rózsás a helyzet, de ott nem a kiúttalanság és a tanácstalanság, hanem a válságból kifelé tartás a tendencia. Hasonló a helyzet a sertéstenyésztéssel is, a gazdák még idejében, fél évvel ezelőtt fölhívták a figyelmet, hogy az idén a tejhiányon kívül valószínűleg a húshiány gondjával is szembenézhet a kormány.
De sebaj, megoldják majd a problémát tőkehús behozatalával! Mint ahogy a tejhiányt is a vemhes üszők beszállításával! Ahelyett, hogy az ésszerű, az ország javát szolgáló megoldáshoz, a termelők fokozottabb támogatásához folyamodnának, hiszen így megőrizhetnék a bányászat és a hadiipar mellett az egyetlen exportképes gazdasági ágazatunknak, a mezőgazdaságnak a versenyképességét, és emellett munkahelyeket is teremthetnének és tarthatnának meg.
Mekkora húshiány és tejhiány lenne itt, ha a mind pénztelenebbé váló szerbiai fogyasztó az uniós állampolgárok szintjén fogyasztana? Szerbiában 43, az Európai Unióban pedig 86,7 kilogramm a lakosonkénti éves húsfogyasztás. Hasonló a helyzet a tejfogyasztással is, ami nálunk – a fejletlen országok szintjén – lakosonként kevesebb, mint 60 liter évente.
Ebből is jól látszik, hogy nemcsak a mezőgazdasági ágazat szegényedik rohamos ütemben, hanem vele együtt az ország lakossága is.
