Egyenlők és egyenlőbbek

A litván gazda hektáronként évente 100 euró támogatást kap, a görög ezzel szemben 500-at. A magyarok a maguk hektáronkénti 400 eurójukkal a középmezőnybe tartoznak, ami nem sokkal van alatta az uniós átlagnak. A kérdés, mi lesz 2013 után, miután letelik az újonnan csatlakozott országok számára az átmeneti időszak: megszűnik az új tagországok termelőinek a hátrányos helyzete?

Háromszázszoros különbség

Az Európai Unió az EUR-lex honlapján olvasható adatok szerint 2010-ben közvetlen támogatások címén 39 milliárd 273 millió eurót fizetett ki az európai gazdáknak. Ez 1,5 milliárd euróval több, mint a 2009-es évben. A közvetlen támogatások mellett a másik jelentős tétel az EU agrárbüdzséjében a vidékfejlesztési programok pénzelése volt, amire 13 milliárd 396 millió eurót költöttek. A gazdasági közösség egész mezőgazdasági költségvetése 56 milliárd 776 millió eurót tett ki, csaknem 3 milliárddal többet, mint 2009-ben. Összehasonlításképpen a szerb mezőgazdasági minisztériumnak 2010-ben mintegy 18 milliárd dinár állt rendelkezésére a különféle támogatási tételekre, ami megközelítőleg 173 millió eurónak felel meg. Ez több mint háromszázszor (nem tévedés: 300×!) kisebb az unió tavalyi agrárbüdzséjénél. (Szerbiának hatvannyolcszor [68x] kevesebb lakosa van, mint a 27 tagországból álló uniónak.) Az EU össz költségvetésének több mint 40 százalékát költi különféle agrárkifizetésekre, míg a szerbiai mezőgazdasági minisztériumnak a részesedése a büdzsé egészéből az utóbbi években mindössze 2-3 százalék között mozgott. Az előbbiekkel összevetve ez a tizenötszörös-húszszoros aránykülönbség szinte már jelentéktelenül kicsinek tűnik.

Ezekből a számokból, a hatalmas büdzsé több mint 40 százalékának és a kicsiny államkassza két és fél százalékának a különbségéből jön ki a hihetetlenül hangzó, több mint háromszázszoros különbség a kifizetések között. De ne legyünk igazságtalanok Szerbiának nem a félmilliárd uniós állampolgárt összefogó gazdasági közösséggel kell összemérnie magát, de az is közismert, hogy az Európai Uniónak az agrárköltségvetése fenntarthatatlanul magas, amit a jövőben előreláthatólag jelentősen meg fognak nyirbálni, úgyhogy mire Szerbia tagország lesz, ha lesz, akkor már az Európai Unió sem lesz a mezőgazdasággal foglalkozók Kánaánja. (Az unió is csak innen kívülről nézve tűnik annak, a jövedelmeik apadásával szembesülő vagy a tavalyi év nehézségei miatt éppen a tönkremenetelükkel küzdő európai gazdáknak aligha.)

Miloš Bugarin, a Szerbiai Gazdasági Kamara elnöke szerint legalább 5–10 százaléknak kellene lennie a szerbiai mezőgazdasági költségvetés részesedésének, vagyis kettőször-négyszer akkorának, mint ma. Ez felelne meg európai normának.

A kétsebességű Európa

Az Európai Uniónak jelenleg számos gonddal kell szembenéznie, a fő problémák egyike a tagországok vészes eladósodottsága, ami miatt a legrosszabb esetben akár a közös pénznem, az euró is megbukhat. Ilyen nehézségek közepette a másik fontos európai uniós kérdés, hogy milyen lesz 2013-után a Közös Agrárpolitika (KAP), ha kikerül a figyelem középpontjából, pedig hát pénzben számolva sem egy jelentéktelen tételről, az unió költségvetésének a 40 százalékáról van szó.

Az EU mezőgazdasági főbiztosa, a román Dacian Cioloş által tavaly elindított a Közös Agrárpolitika megreformálásának az ügyét taglaló közvitának a fő kérdése, hogy fenntartják-e a mezőgazdasági támogatások terén a kétsebességű Európa európai szelleműnek aligha nevezhető alapelvét, magyarán azt, hogy a régi, fejlettebb tagországok gazdái magasabb támogatásban részesülnek-e a jövőben is, mint az újonnan csatlakozott országok termelői.

1. A régi és az új tagállamok agrártámogatásainak összege millió euróban kifejezve

FORRÁS: Eurostat

A 1. táblázat számaiból világosan kiütközik az aránytalanság, persze itt azt is figyelembe kell venni, hogy a tizenöt régi tagországnak megközelítőleg négyszer nagyobb a lakossága, mint a 2004-ben és 2007-ben csatlakozott tizenkettőnek, de azt is, hogy az új tagországokban magasabb a mezőgazdasági lakosság aránya, mint a régiekben. A mezőgazdasági földterületek aránya is egy a négyhez közelít: az új tagországok 22 százalékot birtokolnak, a régiek 78-at. A gazdákat természetesen nem ezek az átlagok érdeklik, hanem a konkrét kérdés, hogy mennyi pénz ütheti a markukat. Itt mutatkoznak meg igazán a különbségek, amiből az is látszik, hogy a tizenkét új tagország sem képez egységes közeget. Egy litván paraszt például hektáronként évi 100 eurós állami juttatásban részesül, míg a régi tagországokból egy görög termelő 500 eurósban. A magyar gazdák a kedvezményezettebbek közé tartoznak, amit kapnak, az nem sokkal kisebb az uniós átlagnál, és kétszer több a lengyel és négyszer több a litván gazdák támogatásainál. Az újonnan csatlakozottak közül a szlovéneknek megy a legjobban, ahol a versenyképesség fenntartása végett a nyugatiakkal való kiegyenlítésre törekedtek, s így itt a hektáronkénti támogatás 600 euró fölött van.

Maradjon, ne maradjon

Annak idején a gazdasági szövetség két meghatározó tagállama Németország és Franciaország között született kompromisszum hozta létre az Európai Unió sokak szerint túltámogatott, protekcionista mezőgazdasági rendszerét: Németország a német ipart segítő gazdasági előnyökért beleegyezett a gazdák fokozott támogatásába, ami a franciák érdeke volt.

Most 2013 küszöbén, amikor az a fő kérdés, hogy miként egyenlítsék ki a támogatások mértékét a régi és az új tagországok között, és hogy miként reformálják meg a közös agrárpolitikát, szintén a két meghatározó tagország, Németország és Franciaország védelmezi az eddig mezőgazdasági támogatások magas mértékének a fenntartását. Legnagyobb ellenzői az Egyesült Királyság és Hollandia, ahol a mezőgazdaságból élők részaránya alacsony. A másik fő vitatéma, hogy legyen-e az összes tagországra érvényes egységes területalapú támogatás, amivel egy tollvonással kiegyenlítődhetne a régiek és az újak közötti különbség a közvetlen támogatások összegében. Az újonnan csatlakozott országok legjelentősebbike, Lengyelország a többiekkel szövetkezve ezt szeretné elérni, de a jelek szerint erre nem sok esély nyílik.

Az is vitatéma, hogy legyen-e a támogatásoknak fölső határa. A magyarországi elemzők szerint a támogatási maximumot termelőnként 100–300 ezer euró között, hektáronként pedig 150–260 euró között határozhatnák meg. Ez pedig azt jelentené, attól függően, hogy melyik fölső szám mellett döntenének, hogy a 385 vagy a 2000 hektárnál nagyobb gazdaságok elesnének a támogatástól.

Ebből is kiderül, hogy a jövőben csökkenhetnek a gazdáknak járó támogatások az Európai Unióban. A bevételek tekintetében ez világjelenségnek mondható, annak ellenére, hogy a kifizetések összegértékben folyamatosan növekednek. Az OECD-térségben, a gazdasági együttműködési szervezet adatai szerint a termelőknek nyújtott támogatás 1986–1988-ban még összbevételeiknek a 38 százalékát jelentette, húsz év múltán, 2007–2009-ben ez a szám már 22 százalékra csökkent. Az Európai Unióban 2004–2006 között ez a becsült jövedelemrészesedés még 34 százalék volt, 2007–2009-re már csak 23.

Országonként természetesen e tekintetben is nagyok a különbségek. Ausztráliában 2007–2009 között mindössze 4, az Egyesült Államokban 12, a támogatottak „Kánaánjában”, Svájcban viszont csaknem 60 százalékot tesz ki a gazdák bevételeiben az állami támogatás.

Árpád atyánknak mégsem kellett volna megállnia a dúsfüvű, halban gazdag és mezőgazdasági művelésre kiválóan alkalmas Pannoniában?

2. Agrártámogatások összege országonként millió euróban kifejezve

FORRÁS: Eurostat