Hajnalonként ezüstre festi a dér a szunnyadó puszta füvét, de a nappali hőmérséklet már a közelgő tavaszt sejteti, s a februári verőfényben mintha zöldellne a rét. Magyarkanizsa alól, Zimonjićtól Oromhegyesig húzódnak a szikes legelők, melyeket nem is olyan régen juhnyájak népesítettek be. A szárnyékok, akár csak a pásztorkunyhók emlékét már csak a régi juhászok dédelgetik. Az Alsójárás-szélen a 19. század végén épített vert falú tanyák sorjáznak egymástól tisztes távolságra, bőven van hely a pusztán embernek, állatnak, mégse zavarja egymást a legelőre induló nyáj. Még ha az meg is ritkult az elmúlt évtizedekben. Nem hivatalos adatok szerint (megbízható a juhászok számítása is!) ezen a pusztán valamikor 15 000 birka legelt, napjainkban ennek talán egyharmada. Főleg „magatarti” juhászok ballagnak a nyáj után, bár a kihajtásra várni kell, pedig mutatja magát a legelő.
– Több mint 40 éve foglalkozom juhtenyésztéssel, vagyis vagyok juhász, s tél végén, amint olvadni kezdett a hó és foltokban bár, de elénk tárult a legelő, már hajtottunk is ki, legelésszen a birka, egy kicsit mozogjon, élvezze a szabadságot. Nagyon szépen zöldell már a puszta, de községi rendelet szerint december elsejétől március elsejéig tilos a legelőre hajtás. Talán rendben is van így, az átázott szikesen, a legelőn az állatok ne tapossák ki a sarjadó füvet – mondja Kálmán József, akinek gazdasága a több mint 300 egyeddel a juhtenyésztésre épül, de tekintélyes szarvasmarha-állománnyal is dicsekedhetnek. Arra a kérdésre pedig, hogy igaz-e, hogy a birka igénytelen haszonállat, egyszerű és olcsó a tartása, tagadó választ ad:
– Ezt csak azok mondhatják, akik birkát legfeljebb bográcsban, bárányt meg nyárson láttak! Ha annyira jövedelmező lenne a juhtenyésztés, mint állítják sokan, miért nincs közöttünk több fiatal juhász? A juh- meg a kecsketenyésztők most kedvezményes hitellel vásárolhatják meg a tenyészállatokat, mégsem növekszik látványosan az állatállomány, pedig különösen Bánátban, de itt Kanizsa környékén is szinte kínálják magukat az állattenyésztésre a legelők. Állítom, hogy több munka van a birkával, mint a sertéssel vagy a növendékmarhával. A birka után egész nap menni kell, mert menet közben legelészik a nyáj, delelőre az itatóra kell hajtani, majd estefelé vissza a tanyára. A sertésnek ott van az önetető, az önitató, a hízóbikákat pedig reggel meg este eteti meg a gazda, még aljazni sem kell, mert mély almon tartják az állatokat. Csak a legelőn nem él meg a birka. Esténként szívesen elfogyasztja az abrakot, ilyenkor télidőben pedig kizárólag a vályúra kényszerül. Most nem nézhetjük azt, hogy a kukorica ára meghaladta a 20 dinárt, drága a búza, amit főleg a bárányok takarmányozására használunk, hogy többet érne, ha pénzzé tennénk a lucernaszénát, nem vesződnénk ősszel a silózással. A birkához is szeretet meg türelem kell, ezek nélkül nem juhász, csak birkatartó lehet a gazda.
– Az utóbbi másfél évtizedben tájainkon is terjed a behozatali jó húshozamú il de france meg a wittenbergi juh, hiszen keresett a bárány, de az ön állományában nem találjuk meg ezeket a birkákat…
– Nagyon jó fajták ezek a birkák, de igényesek, nem a mi legelőinkre valók. Legtöbb cigáját meg a merinó és a cigája keverékét tartom. Ezek jól bírják a szikes éles talaját, nem betegszenek le olyan könnyen, mint a külföldi fajták. Leghíresebbek a mokrini meg a Zombor környéki cigáják. Ezeknek a bárányai sem apróbbak, mint a vittenbergi fajtáé, különben meg a jó takarmányon minden bárány szépen kerekedik.
– A sertéstenyésztők a csökkenő árra és a lanyha keresletre panaszkodnak, a tejtermelőket sem kényeztetik a feldolgozók. Értékesítési gondjai vannak-e a juhásznak?
– Jönnek a felvásárlók, a viszonteladók, keresik a bárányt, persze hogy elégedetlenek vagyunk az árral, de oda adjuk. Jól emlékszem, hogy 1990-ben 6,5 márkát fizettek a bárány kilogrammjáért, 3 éve 3 euróért értékesítettük a bárányokat, most meg 2–2,10 euróért. Ha azt számoljuk, hogy kétévenként háromszor ellik a birka, s a három bárány értéke a 200 eurót sem éri el, ebben az ágazatban sem beszélhetünk nagy haszonról. De ha nem csinálnánk, még ennyi sem lenne…
– Nem is olyan régen keresett és megbecsült volt a juhtej, most is megbecsült a dézsás birkatúró, a tarhó. „Tejhasznot” mégsem készítenek…
Kálmán Magdolna: A juhtenyésztés a fő gazdasági tevékenységünk, de szép tehénállománnyal is rendelkezünk. Tejfeldolgozásra nem gondolok, túlságosan leköt bennünket az állatállomány ellátása
– Idényenként készítek még tarhót meg zsíros túrót is, de csak a család részére. Bár van már fejőgép, s nem kellene kézzel a bádogból vagy fából készített sajtárba fejni, mégis időigényes a fejés, meg azután a tej feldolgozásához külön erre a célra kialakított helyiség kellene. Túlságosan le vagyunk kötve a birkaállománnyal meg a fejőstehenekkel, erőnket meghaladó vállalkozás lenne a feldolgozás – kapcsolódik be a beszélgetésbe Magdolna asszony, de hozzáteszi, hogy cseperednek a gyerekek, s ha egy napon kedvük támad a tej feldolgozásához, ám próbálkozzanak. – Nem a termelés vagy a késztermék: a túró, a sajt, a tarhó előállítása a gond, hanem az értékesítéstől tartok. A tejpiacon mindenki úgy ahogy tud, egyedül ad túl a terméken, a bevásárlóközpontokban nem is tudják, hogy mi a zsíros birkatúró vagy a dézsás túró…
– Gazdaságukon jól megférnek egymás mellett a juhok és a fejőstehenek?
– Olyan ez, mint a növénytermesztés meg az állattenyésztés, mert a birkáért, azaz a bárányokért évente egyszer kapunk pénzt, a tejből pedig, még ha csöpög is, de folyamatos a szerény havi fizetés. Persze, ha egyszer teljes szakosítás mellett kellene döntenünk, csakis a juhtenyésztést választanánk.
Fiatal, kezdő juhászt elvétve találunk tájainkon, ezért nem növekszik a juhállomány, pedig ha ez a legelő valamikor 15 000 birkát kitartott, akkor most is kitartana. A fiatalok, legalábbis akik a mezőgazdaságban maradnak, jobban ragaszkodnak a termőföldhöz, egyszerűbb azon a gazdálkodás, mintsem hogy az állattenyésztés valamelyik ágával, ebben az esetben éppen a juhtenyésztéssel kössék le magukat – fűzi a szót Balázs Tibor gazda, a kanizsai juhtenyésztők egyesületének elnöke, s nyomban hozzáteszi, hogy szerény földterületet, alig 20 holdat művel, s ha csak növénytermesztéssel foglalkozna, nehezen élne meg belőle a család. – Egyesületünket évekkel ezelőtt azzal a céllal alakítottuk, hogy népszerűsítsük a juhtenyésztést, felhívjuk a figyelmet a legelők hasznosítására. Bár nincsenek látványos eredményeink, úgy érzem, nem hiábavaló a munkánk.
– Hogyan, miben támogathatják a juhtenyésztésben érdekelteket?
– Mindenekelőtt képzésben és tájékoztatásban, aminek egyre nagyobb értéke van az eredményes gazdálkodásban. Szakmai megbeszéléseket tartunk az új fajtákról, a tartásmódról, kutatjuk a kedvező beszerzési lehetőségeket. Hogy van távlata a juhtenyésztésnek, azt a tartományi Mezőgazdaság-fejlesztési Alap pályázatai is bizonyítják, hiszen kedvező hitelt kínál juh- és kecske-törzsállomány beszerzésére. Legelőink értékét nemcsak mi juhászok becsüljük, felismerték ezt az önkormányzatban is, és minden évben jelentős mennyiségű műtrágyát biztosítanak a legelők tápfenntartásához. Ez is egy lépés az intenzív legelőgazdálkodás felé, de meg kellene próbálni a füvesítést is a szikesen, már úgy értem, hogy szakemberek mérnék fel, milyen fűfélékkel dúsíthatnánk a legelőket, a vetést megoldanánk magunk között mi juhászok.
– Az utóbbi évtizedben szinte kizárólag a hústermelésre, vagyis a bárányra zsugorodott a juhtenyésztés. Visszaszerzi-e tekintélyét a valamikor nagyra értékelt gyapjú, a zsíros birkatej?
– Ez az, ami a legkevésbé rajtunk, juhászokon múlik! A gyapjút elértéktelenítették az olcsó műanyagok, bár az utóbbi években a természetes alapanyagokból, a lenvászonból, gyapotból, gyapjúból készített ruházat térhódítását észleljük. Ez nem tükröződik a gyapjú árán. Valamikor a birka farkának gyapja kifutotta a nyíróbért! A tavalyi gyapjú kilogrammjáért 25 dinárt fizettek, a birkát meg 100 dinárért nyírták meg. Ha tudjuk, hogy egy-egy birkáról legfeljebb 4–4,5 kg gyapjút nyerünk, könnyen kiszámítható, hogy mennyi maradt a juhásznak. Bármennyibe is kerül a nyírás, el kell végezni, ne szenvedjen a nyári hőségben az állat. Valamikor keresett volt a bárány- meg birkabőr, ma a kutyának sem kell! A birkatejet, pontosabban a belőle készített termékeket pedig akár márkanévvé is változtathatnánk, csak szövetkeznünk kellene, ismét megszervezni a fejést, összefogással kis tejüzemet létesíteni, ahol feldolgoznánk a tejet. Van még egy kínálkozó lehetősége a pusztának, a juhászatnak, ez pedig a vendéglátás. A turistacsoport kilátogathatna a legelőre, ott még pulijaink vagy mudijaink tudományát is bemutathatnánk, mert jó pásztorkutya nélkül nem juhász ám a juhász, a nyáj közelében szolgafára kerülne a bogrács, a belevalót meg könnyen kiválasztanánk a nyájból. Azt hiszem, az eddiginél jobban meg kellene becsülni értékeinket, lehetőségeinket, amihez akár útmutatónak is nevezhetném a kanizsai Pásztornapokat, ami egyfajta tisztelgés a múlt előtt, amiben gyökerezünk – vallja Balázs Tibor.
