Ha a krónikás 1866 táján a Tisza keleti és a Béga északnyugati részén fekvő falucskába vetődött, akkor Elisenheimbe érkezett. Később Torontálerzsébetlakra, Nagyerzsébetlak-Lízikára, vagy csak Szlovák Lízikára. Ma Belo Blatóra vagy Erzsébetlakra fut be az autónk. Ez áll a falutáblán.
Több mint egy évszázadnak kellett elmúlnia, hogy ennek a bánáti falunak a nevében megjelenjen a sár szó. Mert a Blato az nagyon illik rá, Belo Blatót, azaz fehér sarat ugyanis mindig sár övezte. Még ma is.
Nem tudom, hogy száz évvel ezelőtt milyen út vezetett a faluba. Ma kiváló aszfaltúton robog az autónk. Jobb oldalunkon halastavak, nagy vizek, nádasok, az út bal oldalán, ameddig a szem ellát termőföldek lapulnak. A földek végét a Béga szegélyezi. A falubeliek nagy örömére egy hatalmas almaültetvény is van a közelükben. Nem tudtam meg, hogy ki a gazdája, de azt igen, hogy kiváló almát termeszt, Oroszországba szállítja, de jut bőven az erzsébetlakiaknak is. A javát megeszik, a maradékból pedig pálinkát főznek.
Barna Zoltán, a helyi közösség elnöke meg is kínál egy pohárkával. Ő készítette, dicsekszik. És miközben ízlelgetem a kiváló nedűt, a falut körülvevő vizekről beszélgetünk.
Mezei Mihály, akivel a nádkitermelésről és nádvágásról beszélgettem, és aki velünk ül egy asztalnál, hozzáteszi:
– Nincsen egyetlen parcella sem lapos nélkül. Ha magas a talajvíz, ezeket a részeket elönti. De a magas talajvíz miatt mindenhol rossz a termés. Vajdaságban nekünk vannak a legrosszabb földjeink, mind ötöd, hatod vagy heted osztályú.
– Nekem három parcellám van – veszi vissza a szót Zoltán –, és mindegyiken áll a víz. Hasig érő sliccet ások, hogy lefolyassam, elvezessem, de ez sem segít sokat. Betúrják a disznók, beomlik, állandóan tisztítani kellene.
A talajvíz ellen csatornahálózattal védekeznek.
– A faluban huszonöt évvel ezelőtt ástuk ujjá a csatornákat. Folyamatosan tisztítjuk, de ideje volna mind újraásni – mondja Mihály, aki annak idején Erzsébetlak vezetője volt.
Erzsébetlakról és környékéről azt olvastam, hogy hetvennégy méter tengerszint feletti magasságban fekszik. A feltételezések szerint a Pannon-tengerben itt sziget lehetett. A tenger eltűnt, de maradtak a folyók. A Tisza 1876-ban az egész falut elpusztította, lakosai elköltöztek. Tizenegy évre rá telepítették újra.
– Ma már nem félünk sem a Tisztától, sem a Bégától. Hatalmas gátak védenek minket. Éppen most emelik magasabbra a Béga egy gátszakaszát.
Szeretném megnézni a gátépítést, de vendéglátóim csak mosolyognak az ötletemen.
– Ilyenkor még a traktorok is elakadnak a sárban. A földekre sem lehet kijutni. A gátat pedig csak hatalmas terepjárókkal érhetik el.
Tudom, hogy a falu lakosságának jelentős bevételi forrása a nád. Csak a falu környéki tavak mentén több mint száz hektárnyi minőséges nádat termelnek ki, amelynek kisebb részét itthon értékesítik, a többit pedig Magyarországon, Hollandiában, Németországban… A nád kedveli a nedves talajt, de a búza, a kukorica, a napraforgó már kevésbé. Mégis ezt vetnek.
– Alacsonyak a hozamok, de e három növény termesztése a legkifizetődőbb. Próbálkoztunk már szójával is, de nem ment. Újabban többen is vetnek herét, de hát az sem szereti a túl sok vizet. Azt mondják az okosok, hogy ez a föld csak vesszőtermelésre alkalmas. Nád és vessző termelésére. Valamikor volt is, de akkor hasznosítani lehetett, voltak vesszőfeldolgozó üzemek, ahol nemcsak kosarat készítettek belőle, hanem bútort is. Ma már csupán néhány kosárfonó van Vajdaságban, Erzsébetlakon egy sem, akik megtermesztik maguknak a vesszőt. Egyébként komolyabb megmunkálással a termőföldek minőségén is javíthatnánk. Mélyszántással fel kellene törni, hogy a felszíni vizeket gyorsabban elnyelhesse a föld. Ehhez azonban megfelelő gépek kellenek. Sajnos nincsenek, így évről évre egyre keményebbre tapossuk le a talajt, és a vizet is egyre nehezebben nyeli el.
Ha már rosszak a hozamok, a hozzá nem értő ember azt mondaná, hogy legelőként kellene hasznosítani.
– A faluban aránylag fejlett az állattenyésztés, sokan tartanak szarvasmarhát, és vannak is legelőink, de azok is silányak. Tavasszal csicsog a víz rajtuk, júniusban pedig már kiég a fű.
A két folyó, a halastavak közelsége arra enged következtetni, hogy Erzsébetlakon biztosan sok a halász.
– Hát, nem is tudom – mondja Mezei Mihály –, de azt hiszem, hogy csak egy hivatásos halásza van a falunak, de ő sem itt űzi az ipart. A Béga nem tiszta, a Tiszában sincs sok hal, a halastavakban nem szabad halászni, meg a nemzeti park vizein sem. A faluból néhányan a halgazdaságban dolgoznak, ez minden. Persze halban nem szűkölködünk, ha kell, mindig van. Megoldjuk, hogy legyen.
Mielőtt búcsút intenénk ennek a szép, a világtól kissé elrejtett településnek, megcsodálom a központban levő hatalmas eperfát. Mezei Mihály azt állítja, hogy már kiskorában nagyon öreg volt a fa, és a múlt század eleji képeslapokon is már százévesnek látszik. Államilag védett fehér eper. Terebélyes törzse vaspánttal van körülfogva, ágait is több helyen vashuzallal kötötték össze. Senki sem tudja, hány éves, de mindenki úgy tudja, hogy már a nagy árvíz előtt is itt állt. Hatalmas vizekkel körülvéve.
