Vajdaságot, azon belül is főként Bácskát valamikor az ország éléskamrájának nevezték, így volt ez már akkor is, amikor még Bécs volt a főváros, de akkor is, amikor Budapest volt a világ malomiparának az egyik legfontosabb központja. Gazdag gabonatermő vidékként volt ismert Vajdaság a valamikori Jugoszlávia idejében is. Ez a dicsőség a múlté, a tartomány mindinkább leszakadó mezőgazdasága a búzatermelésben, ha a terméseredményeket és a vetésterületet nézzük, ma már Szerbia központi részével szemben is kezd lépéshátrányba kerülni. Ennek az okairól beszélgettünk Sima Matićtyal, a Žitovojvodina, a vajdasági malmok ügyviteli társulásának az igazgatójával, de az interjú során egyéb búzatermelőket izgató kérdésekre is kitértünk, többek között arra is, hogy honnan ez a nagy különbség a búza aratás után adott 13 dináros ára és a mai ár között.
– Sohasem vetettek ilyen kevés búzát az országban, mint az idén. A gazdák – valószínűleg azért, mert nem találják meg a számításaikat – mindinkább elvesztik az érdeklődésüket a kenyérgabona iránt, pedig ez a térség valamikor a búzájáról volt híres.
– Ez így van, de nézzük mi ennek az oka! A vajdasági paraszt ma már ugyanakkora, sőt valamivel kisebb terméseredménnyel „dicsekedhet”, mint társa Szerbia központi részéről. Ilyen sohasem volt. Ez a vajdasági paraszt elszegényedésnek a jele, nincs már miből befektetnie. A másik komoly nehézség, hogy az itteni gazda többnyire piacra termel, mihelyt learat, a terményt rögtön átadja. A tartományban a kenyérgabona 80 százaléka az átvevőhelyeken köt ki, Szerbia központi részén viszont 80 százalékát a padlásra viszik a parasztok. Felmerül hát a kérdés, hogy ha az állam nem megfelelő politikát folytat a búzaár meghatározásakor, akkor kit büntet elsősorban? A piacra termelő gazdát!
– Arra utal, hogy a vajdasági gazdához máshogyan kellene viszonyulnia az államnak, mivelhogy ő piaci termelő?
– Igen, szégyen az államra és az agrártárcára nézve, ami nálunk történik. A legutóbbi miniszterváltásig a mezőgazdasági tárca élén mindig vajdasági illetékességű személy állt, ám ez semmit sem jelentett, mindig találnak olyan embert maguknak, aki nem az agrárium, hanem valamiféle központosított politika érdekét védelmezi. Ha nem így volna, akkor nem történhetett volna meg velünk, hogy a mai napig nincs mezőgazdaság-fejlesztési stratégiánk. A mi egyesületünk azért száll síkra, hogy a búzát minősítse az állam stratégiai fontosságú termékké. Egy korábbi miniszter, Ž betűvel kezdődik a neve (Goran Živkov: a szerző megjegyzése) erre a javaslatunkra azt válaszolta, hogy mint áru és áru között a kenyérgabona és a papagájmag között nincs semmilyen különbség. Ebben az országban sajnos a búzának valóban ugyanolyan megítélése van, mint bármilyen más árunak.
Sima Matić
Virágzik a szürkegazdaság
– Mit értenek a javaslaton, hogy stratégiai termékké kell nyilvánítani a búzát?
Az államnak a termelési láncolatban aktív, egyenrangú félként kellene részt vennie. Milyen feladatot róna ez rá? Először is ki kell alakítania azt a légkört, amelyben a résztvevők mindegyike megtalálhatja a számítását. Másrészt az államnak, mint kollektív tényezőnek mindig készen kellene állnia, hogy beavatkozzon, mihelyt a termelési láncolatban fennakadást tapasztal. Ez konkrétan a következőt jelentené: a paraszt külön állami támogatást kellene, hogy kapjon a búzára, ugyanúgy ahogy a föltételeket kielégítő tejtermelő is jogosult tejprémiumra. Ma az agrártárca utólag ad valamiféle területlapú szubvenciót, ám azt is csak egyeseknek, azoknak a bejegyzett gazdaságoknak, amelyek fizetik a földművesnyugdíjat. Ez nem szubvenció, hanem szociális segély! Az általunk javasolt támogatás, ami valódi ösztönzés volna, csak annak a termelőnek járna, aki bevizsgált minőségi magbúzát vetne, és kizárólag csak annak, aki megfelelő hozamot valósítana meg.
Ez azt jelentené, hogy az átvett búzát minőségi szempontok szerint osztályoznák?
– Ez a következőt jelentené: ha sikerül biztosítani, hogy a gazdák ellenőrzött magot vessenek, akkor már előre tudhatjuk, hogy milyen minőségű termésre számíthatunk. Az első lépésben rendet kellene teremteni a vetés körül, hogy minőséges mag kerüljön a földbe, ehhez állami ösztönzésre volna szükség, hogy a termelőnek érdeke legyen befektetni a magbúzába és a műtrágyába. Ezután ennek a gabonának azokba a magtárakba kellene jutnia, amelyek műszakilag megfelelően fölszereltek, hogy elvégezhessék a tárolási szelekciót.
– Aratáskor, az ár meghatározása idején mindig arról hallani, hogy rossz minőségű a kenyérgabonánk, valóban nem elég minőséges a búzánk?
– Hogyan lehetne elég minőséges, amikor a hazai parasztnak nincs miből befektetnie? A műtrágyázás időszakában tartunk, de senki sem jelenteti meg az adatot, mennyi műtrágya fogy.
– Miért építik akkor a külföldiek sorra a malmokat Vajdaságban, ha ilyen rossz minőségű a búzánk?
– Minden árura van vevő. A búzánk ahhoz elég jó, hogy olcsó áruként eladható legyen. Egyébként egy Szerbia méretű ország számára elegendő volna 15 jól fölszerelt ipari malom. Az ország ma mintegy 300 malommal rendelkezik. Miért van ez így? Mert az állam olyan légkört teremtett, amiben virágozhat a szürkegazdaság. Néhány százezer euróért malmot nyithat bárki. Évente legkevesebb 30 százalékát a hazai búzának a szürkegazdaság keretén belül dolgozzák föl.
– Mit értsünk a szürkegazdaság fogalma alatt? Nem fizetnek adót?
– Nem fizetnek adót. Meghamisítják a mennyiségi adatokat. Éhbérért dolgoztatják a munkásaikat. Elfogadhatatlan műszaki, növény-egészségügyi feltételek közepette dolgoznak. Mert megtehetik.
Ha így van, akkor ez komoly probléma az államnak, de a fogyasztónak is, a gazdát elsősorban mégis az érdekli, hogy mennyit kap a terményéért, s most úgy érzi, átverték, olcsón vásárolták föl a búzát, és drágán adtak túl rajta.
– Ez egyszerre igaz és nem igaz. A búza idényjellegű áru, adott pillanatban megvan a megfelelő piaci ára. Mi azért küzdünk, hogy ez az ár elég jó legyen ahhoz, hogy a gazdának megérje búzával foglalkozni. Az összes többi ostoba beszéd: a közraktárak, a biztatás, hogy őrizzétek a gabonát és a többi!
Miért ostobaságok ezek?
– A magtár nem egy hűtőszekrény, amiben bárki tárolhatja a termékét. A gabonát szakképzett személyzetnek kell átvennie és őriznie megfelelő föltételek közepette, hogy ne menjen tönkre. Nem lehet egy bizonytalan kockajátékra bízni, hogy holnap talán drágább lesz. A másik dolog, az utóbbi tíz évben nem történt ilyen, mint most, hogy tíz dinárról harmincra emelkedett a búza ára. Ez nem volt kiszámítható, a természet szeszélye, az oroszországi és ukrajnai szárazság hozta így, ami miatt ezek az országok beszüntették a búzaexportjukat. Amikor a Victoria Group 13 dinárért vette a búzát, és a malmok úgyszintén, akkor még senki sem tudott semmit biztosat az árral kapcsolatban.
– Valóban nem lehetett tudni semmit?
– Megsejthetett valamit, de nem tudhatta, két-három hónapnak el kellett telnie, amikor már biztos lehetett a dolgában. Itt megint visszajutunk oda, hogy az országnak nincs mezőgazdasági stratégiája. Ha az állam támogatta volna a búzatermelőt minden szükséges fázisban, akkor az megfelelő jövedelmet valósíthatott volna meg. Hogy a fölvásárolt búzával később mi lesz, drágább vagy olcsóbb lesz, az már a vásárlóra eső kockázat része.
– Egyes vélekedések szerint a fölvásárlóknak adót kellene fizetniük az extraprofitra, amit megvalósítottak.
– Én nem vagyok a kereskedőházak szóvivője, nincs is túlságosan jó véleményem róluk, de a tisztesség azt kívánja, hogy kimondjuk, a szabad piacon vásárolták a búzát, most rájuk mosolygott a szerencse, ezért adóval sújtani, megbüntetni őket, tisztességtelen volna. Az állam, ha valóban tisztességes szeretett volna lenni, akkor miért nem vásárolta föl a búzát megfelelő áron akkor, amikor megtehette volna?
A vajdasági táj elengedhetetlen tartozéka, az újonnan épült magtárak, szárítók, takarmánykeverők
A közraktár mint politikai parola?
– Az agrártárcában azt állítják, hogy a közraktárak megoldást jelentenek majd erre a problémára, mert azokban akkor adhatja el a gazda az áruját, amikor neki a legmegfelelőbb.
– A közraktárak a legközönségesebb politikai parola a kirabolt, leszegényített szerbiai agráriumban! A paraszt az utóbbi fél évszázad legalacsonyabb életszínvonalát éli, és alig várja, hogy verejtékes munkája eredményeként megkapja az első dinárt a búzáért, és most az állam azt kínálja föl neki, hogy ő fizessen a banki garanciáért, és ő állja a minőségi ellenőrzés után járó költségeket. A közraktár a minimális minőségi föltételeket is megszabja, ami alapján átveszi vagy visszautasítja a búzát. A termékét odaszállító paraszt tehát abban sem lehet biztos, hogy azt átveszik tőle. Mindezekre az teszi föl a koronát, hogy egy bizonyos összeget még föl is számolnak neki a búza raktározási költségei címén. A malmok föltételei jóval kedvezőbbek: mi is fölkínáljuk a raktározási lehetőséget, és ezért nem számolunk föl semmilyen tárolási költséget, ha nekünk adja el az éppen érvényes piaci áron. Másnál is értékesítheti a terményét a gazda, de akkor már fizetnie kell a tárolási költségeket. Harmadik éve téma a közraktári rendszer kiépítése, de még mindig nem látni az eredményeket.
– Bulgáriában a közraktári rendszerről úgy beszélnek, mint egy sikertörténetről.
– Az egy más történet. Másmilyen volt a hozzáállás, ott az állam tett azért, hogy a gazdának kifizetődő legyen a búzatermelés, és valószínűleg a bolgár paraszt gazdaságilag is erősebb, megengedheti magának azt, hogy ne rögtön készpénzre váltsa az áruját. Az államnak ez rendkívül megfelel, mert számíthat rá, hogy a paraszt a közraktári jeggyel fizeti ki majd az adóját. Ki nyer ezzel? Ha az állam az szeretné, hogy a közraktári rendszer olajozottan működjön, akkor először is a szerb parasztot föl kellene emelnie egy elfogadható gazdasági szintre, s akkor az majd megengedheti magának, hogy az átadott termény fejében egy értékpapírt, s ne készpénzt vegyen föl.
