A mezőgazdasági szövetkezet kopott épülete előtt állunk meg. A cégtábla is már kifakult. Benézek az udvarba. Senkit sem látok. Pedig valamikor, különösen ilyentájt, április derekán a szövetkezetek udvaraiban mindig sokan voltak. Szerződéseket írtak alá a termény átvételéről, rendelték a műtrágyát, meg aztán csak úgy eljöttek, beszélgetni, megvitatni az időjárást, az őket érintő politikát.
Most semmi jele az életnek, legalábbis itt, a szentmihályi szövetkezetben. Pedig mindkét kapu nyitva áll.
A ház előtt egy idős asszony totyog, kapával a kezében. Vajon hova mehet? Kertet kapálni?
– A temetőbe megyek, rendbe tenni a sírokat, mert már mindenki odakinn van a korombeliek közül.
– Hány éves a néni?
– Mit gondol? – kérdez vissza, és rátámaszkodik a kapa nyelére. Kissé ki is húzza magát. Mondok egy évet. Mosolyog rajta.
– Bárcsak annyi volnék!
Ebben a korban már az asszonyok sem csalnak le az éveikből. Kis keserűséggel ugyan, de büszkén mondja:
– Nyolcvankilenc éves vagyok. A falu legidősebb embere.
Tóth Máriánál senki sem idősebb, sem asszony, sem férfi Szentmihályon. Elmondja, hogy három gyereke van, hat unokája és nyolc dédunokája. A párját már régen eltemette.
A krónikás, különösen, ha sokkal fiatalabb a beszélgetőtársánál, szégyenlősen ugyan, de megkockáztatja a szokványos kérdést: mi a hosszú élet titka?
Mária nénémet nem kellett megkérdeznem. Mondja magától.
– Mindig is nagyon sokat mozogtam, és a mai napig sem tudok sokáig ülni. A sok mozgás a hosszú élet titka. Igaz, már kissé fájnak a lábaim, de fájós lábbal is rendszeresen kijárok a temetőbe, eljárok a misére és negyed holdnyi veteményest is művelek.
Sötét felhők kerekednek felettünk.
– Nem szeretnék megázni, de nagyon jó volna, ha esne egy kis eső.
Felemeli a kapáját, elköszön és továbbmegy.
Közben egy ember surrant be a szövetkezet kapuján. Nyomába szegődök, de mire a kapuhoz érek, már eltűnt.
A hátsó épületből, amely valószínűleg raktárként szolgál, egy másik ember lép ki.
– Kit keres? Az igazgatót? – kérdezi, és azonnal válaszol is. – Az irodájában van.
Belépek az épületbe. Egy nyitott ajtó balról. Bent senki. Előttem egy, jobbról két csukott ajtó. Vajon hova nyissak be? Tanácstalanságomat egy beszélgetés szakítja félbe. Megvan az ajtó!
Mielőtt a piacra kerülne a sárgarépa és a zöldség, jól le kell mosni
Bekopogok, benyitok. Az ember, aki az imént érkezett, éppen telefonál. Miután leteszi a készüléket, bemutatkozom.
– Szabó Jenő vagyok – fogadja a kézszorításom –, de nem az igazgató. Húsz évig az voltam, most pedig a szövetkezet mindenese. Nem is itt élek, hanem Nagybecskereken. Onnan járok ide naponta. Az igazgató is ott lakik. Én intézem a szövetkezet minden ügyes-bajos dolgát.
Azért, mert még, azaz már nem igazgató, nem zárkózik el a beszélgetéstől. Hellyel kínál.
Az iroda, mint az egész épület, az udvar, kopott. Két asztal, négy szék, egy szekrény és semmi más. A sarokban egy szerkentyű, talán fénymásoló, de nyomtató is lehet. Számítógépet azonban nem látok sehol. Lehet, hogy a szomszédos szobában van.
– Valamikor, amikor még nem épült meg az Udvarnok felé vezető út, amikor még e két település, Szentmihály és Jankahíd egyfajta zsákút volt, jól ment a sorunk. A termelők ránk voltak szorulva. Mára túl szellős lett a falu, mindenki bejár, átjár, jönnek a felvásárlók, a kupecok. Ma már mindenki üzletelhet és üzletel is a termelővel, magánszemélytől kezdve vállalatokon át a gyárakig. Abban az időben több mint harminc alkalmazottunk volt, majd nyolcra fogyatkoztunk. Ma már annyian sem vagyunk. Alapító tagjaink száma meghaladja a hetvenet, de közülük is sokan mással kötnek szerződéseket, mással üzletelnek.
A szentmihályi szövetkezetnek nem volt sok földje, mindössze ötven hektár, de nagy volt a gépparkja. Nemcsak a faluhoz tartozó föld nagy részét művelték, hanem a jankahídi, melencei, sőt a becskereki földeket is.
– Itt nincsen sok föld, mintegy 1200 hektár, de a szenmihályiak tulajdonában háromszor ennyi van, a környező települések termőföldjeinek nagy részét is ők birtokolják.
Végtelenül szorgalmas emberek élnek itt. Ahogy Szabó Jenő fogalmaz, még két nyúl sincs a határban, mert nincs búvóhelyük.
– Minden talpalatnyi részt megművelnek. Ma már segítségünk nélkül, ugyanis a hetvenes évek elején nemcsak a földünket vette el az állam, hanem a gépeket is. Azóta semmit sem kaptunk vissza. Azóta csupán kereskedéssel foglalkozunk, beszerezzük a műtrágyát, a magokat, felvásároljuk a búzát, a napraforgót, a kukoricát. De a jószágokat már nem, azt elviszik a roma kupecok. Különben nem dicsekedhetünk a jószágtenyésztéssel. Voltak idők, amikor több mint 4000 sertést, 1000 hízott borjút tartottunk. Ezer lakosra ez nem kevés. A lelkek száma nem csökkent, sőt tavaly többen születtek, mint meghaltak, de a jószágállomány a felére zsugorodott. Több éve már inkább a zöldségtermesztéssel bajlódnak a szenmihályiak. A szenmihályi fokhagyma messze földön híres. A fokhagyma szinte mindig hasznot hoz, meg a dohány. Tavaly a búza is, de csak annak, aki nem adta el azonnal.
Az udvarokban, a kertekben fóliasátrak sorakoznak
Szabó Jenő beszélgetésünk után a kapuig kísér. Biztosan ő sem érzi magát jól a rideg irodában. A kapunál megkérdezem tőle, miért vágták ki a gesztenyefákat az utcán? Nem tud válaszolni.
– Nem én rendeltem el, ha rajtam múlik, ma is pompáznának.
Fordulok még egyet a faluban. Be-be lesek az udvarokba. Sok helyen az egész kertet fóliasátrak borítják. Mindenhol csend van. Csak a bolt előtt söröző emberek kacagása zavarja meg időnként ezt a mélységes csendet.
