Bizonyára mindenki járt már úgy egy hangversennyel, kiállítással, vagy bármilyen más szórakoztató, illetve kulturális jellegű rendezvénnyel, hogy miután kifizette a nem igazán olcsó belépőt, szinte semmit sem kapott cserében, s enyhén szólva átvertnek érezte magát. Két évvel ezelőtt Magyarországon óriási port kavart a Michael Jackson emlékének szentelt The Ultimate Trhiller Show. A meghirdetett produkcióban a szervezők a legendás énekes két háttérvokalistájának, négy zenészének és négy táncosának a fellépését ígérték, ám ebből semmi sem valósult meg, pedig 13–20 ezer forintba kerültek a belépőjegyek.
Gondolom, nem kell külön ecsetelnem a közönség felháborodását, ugyanakkor az ügy kapcsán a magyarországi fogyasztóvédelmi hatóságot is értesítették. A hatóság végül is azt javasolta a csalódott fogyasztóknak, hogy mivel a koncertet szervező cég nem a szerződésben és reklámjában vállaltakat szolgáltatta, a fogyasztók követelhetik a jegy árának részleges vagy teljes visszatérítését. Ha erre a cég nem hajlandó, a nézők a bírósági út hosszadalmas és költséges eljárását elkerülve békéltető testülethez fordulhatnak. Igaz, ez is amolyan „nesze semmi, fogd meg jól” megoldásnak tűnik, de némi vigaszt nyújthat az érintetteknek, hogy legalább reagáltak a fogyasztóvédők és bizonyos tekintetben elmarasztalták a szervezőket.
Szerénységemnek néhány évvel ezelőtt egy történelmi jellegzetességeiről messze földön híres magyarországi városban sikerült megtapasztalnia, hogy némi leleményességgel szinte a semmiből is tőkét lehet kovácsolni. Néhány kollégámmal a történelmi városrészben sétálva ugyanis felfigyeltünk egy „várost a város alatt” hirdető, igazán látványosan kidolgozott plakátra, s úgy döntöttünk, hogy kevés időt szentelünk a „látványosságnak”. A gyülekezőhelyen egy fiatalember fogadott, kifizettette velünk a kb. 1800 forintos beugrót, s levezetett minket a föld alatti járatba, majd elkezdett mesélni a pincerendszer történetéről és azokról az elképzelésekről, amelyek alapján fel szeretnék újítani az egészet. Egy-két helyen ugyan ki volt állítva egy-két, a „kor szellemét” megidéző tárgy, de lényegében csupasz pincefalak közt tettük meg a 45 perces túrát. Amikor a föld felszínére értünk, enyhén szólva ámultunk a vállalkozók „leleményességén”, a bibi csupán abban volt, hogy mindannyian kissé megvezetve éreztük magunkat, mivel az egész túra inkáb egy szokványos projektumismertetőre hasonlított. Azóta viszont, legalábbis a pincerendszert népszerűsítő honlap szerint, sokat változott a helyzet, s a látogatók számára különböző programokat is szerveznek, így valószínűleg a mi társaságunk csupán a pincerendszeri túra „béta verzióját” tesztelhette le, igaz, nem ingyen.
