Valamikor, réges-régen, talán igaz sem volt (vagy mégis?), innen, a mi kis fészkünkből utazva át Magyarországra, igen kemény ellenőrzés alá vetettek. Ha volt egy kis forintom, azt elkobozták, a konyakot is, gyakorlatilag mindent, amiből odaát, az anyaországomban néhány napig élhettem volna.
Anyaország? Azt hiszem, akkor még nem neveztem így.
Később, amikor itt, nálunk a balkáni fenevad tombolt, Szegeden jártam. Nem menekültként, csupán turistaként. Az öcsémnél, aki menekült volt, a katonai behívó elől futott át az anyaországba. Volt egy kutyánk is, úgy hívták, hogy Valdi. Öcsém a harmadik emeleten lakott egy bérházban Szegeden, a víztorony közelében. Hatéves lányom vezette le az ebet sétáltatni a bérházak közötti parkba, ahol a többi kutyát is sétáltatták a lakók. A házmester néni éppen söprögette a bejáratot, amikor lányom a kutyával megjelent. Ezekkel a szavakkal fogadta: „Nem elég, hogy ide jöttök, hanem már a dögeiteket is hozzátok magatokkal”.
Lányom kivitte a kutyát, és amikor visszajött, elmesélte az esetet. Sírva. Lementem, hogy megfojtsam a bestiát. Nem volt ott, de az ajtót sem merte kinyitni a csöngetésemre.
Másnap is kerestem, de nem találtam, harmadnap pedig tovább mentünk, ha jól emlékszem, barátainkkal Erdélybe.
Igen oda, egészen pontosan Szovátára, ahol nagyon kedvesen fogadtak minket. Valdit is. Némi nézeteltérés volt ugyan a vendéglátók és közöttünk, mert nem akartuk decis pohárból inni a pálinkát, de másnapra már szereztek féldecis poharakat, így megoldódott ez a komoly gond.
És voltam Szlovákiában, a horvát Baranyában, a szlovén Muraközben. Sehol sem átkoztak ki. Igaz, oda a kutyámat sem vittem, de hiszem azt, hogy ő sem zavarta volna az ottaniakat.
Elmesélek egy másik élményemet is, amely az anyaországhoz köt. Még a múlt század hetvenes éveiben a barátommal elindultunk a müncheni Oktoberfestre, hogy megigyunk egy korsó sört. Persze autóstoppal. Most nem térek ki arra, hogy abban az időben hogyan nézett a magyar hatóság a hosszú hajú stoppos utazókra – végig kísérték utunkat –, csupán egy szép élményt mesélek el. Budapest után, Győr felé haladva felmutatott hüvelykujjunk megállított egy fehér Lada autót. Két idősebb ember ült benne. Miskolcról utaztak vissza Győrbe. Az út során folyamatosan viccelődtek, úgy éreztem magam, mintha egy kabaréműsorban volnék. Sokat beszélgettek velünk is, kifaggattak minket, hogy honnan jöttünk, hova megyünk, mivel foglalkozunk. Amikor Győrbe érkeztünk, már esteledett. A sofőr behajtott egy sátortábor elé, kiszállt, és amikor visszajött, átnyújtott egy kulcsot.
– Erre az éjszakára kibéreltem a számotokra egy faházikót. Számunka ez nem költség, ugyanis elintézzük útiköltségként, nektek pedig sokat jelenthet. Pihenjetek. Csupán egy dolgot kérünk tőletek, hogy soha se felejtsetek el magyarul.
Megígértük. Barátom ma Kecskeméten él, én Újvidéken. És nem felejtettük el a magyar nyelvet.
Különböző politikai fordulatok történtek azóta a térségben. Nálunk volt egy háború, amely során szétesett egy ország, és az országgal együtt az akkori magyarság is. Három részre szakadt, és mindhárom részben folyamatosan fogyott. És el is fogyott volna, ha nem lettek volna érdekszervezetek, amelyek felvállalták azt, hogy megteremtsék az itteni élethez a megfelelő politikai és gazdasági feltételeket.
Ennek ellenére nagyon sokan áttelepültek a szomszédba. Legtöbben kutya nélkül, de vitték magukkal a tudásukat, a tehetségüket amit itthon szereztek, középiskolákban, szakiskolákban, egyetemen. Ingyen, bérmentve vitték ezt magukkal, a vámosok sem kérdezték tőlük, hogy mit visznek. Akkor óriási érték került ki Vajdaságból Magyarországra.
És most sem más a helyzet. Sajnos.
Annak ellenére, hogy Magyarország felől érkeztek felénk olyan üzenetek is, amelyek erre ösztönöztek. Minek a külhoni magyaroknak kettős állampolgárság? Miért kell őket anyagilag támogatni? Meg ha már van állampolgárságuk, miért szavazhatnának?
Gyurcsány Ferenc, akitől soha semmit sem kaptunk mi, külhoniak, most arra kér minket, hogy ne szavazzunk, ne szóljunk bele Magyarország belügyeibe. Ő, a volt kormányfő, könyörög, hogy ne tegyük. Útközben mindenkit gyaláz, közte Pásztor Istvánt, a VMSZ elnökét, aki a vajdasági magyarság érdekében mindent megtesz. És nemcsak Magyarországon, hanem Szerbiában is. Mindent megtesz annak érdekében, hogy Zomborban és Fehértemplomon, Szabadkán és Székelykevén, Topolyán és Maradékon, Magyarkanizsán és Palánkán, itt Délvidéken (legalább a Délvidék ezen részén) jól éljünk. Tudom, hogy ilyenkor mindig vannak irigyek, akik focizni nem tudnak, driblizni még kevésbé, gólt rúgni pedig egyáltalán, bekiabálni viszont igen.
Gyurcsány ilyen bekiabáló. Bohócnak nevezném, de nem akarom megsérteni a bohócokat, akik valamennyiünk számára értékes munkát végeznek. Megnevettetnek minket, amikor szomorúak vagyunk. Udvari bolondnak sem nevezhetem, mert az udvari bolond sokkal okosabb mint ő.
Hát minek nevezzem?
Azt hiszem, hogy e papír nem viselné el azokat a szavakat, amelyeket most leírnék.
Azt azonban tudom, hogy felhívását nem fogadom el, és szavazni sem fogok rá.
És Önök?
