Időről időre olyan idegen szavak türemkednek be nyelvhasználatunkba, amik gyorsan befészkelik magukat a köztudatba, sokszor anélkül, hogy tisztában lennénk azok jelentésével. Ilyen az inzulinrezisztencia és a PCOS is. Dukai Rebeka 25 évesen jött rá, hogy valami nagy bajt jelez a teste. Igaz, előtte is érezte, de nem tulajdonított nagy jelentőséget neki, illetve mint ahogy az lenni szokott, mindenre volt egy kibúvó magyarázat.
Amikor a mérleg nyelve száz fölé kúszott, a haja hullott, a közérzete egyre rosszabb lett és ciszták sokaságát fedezték fel nála, a változás útjára lépett. Most hatossal kezdődik a testsúlya, normalizálódott az egészségügyi állapota. Inzulinrezisztenciával és policisztás ovárium szindrómával diagnosztizálták, amikor kezébe vette a sorsát. Most már ő is segít sorstársainak. Nem divatbetegségről és divatdiétáról van szó, annál sokkal komolyabb és rengeteg embert érintő bajról. Mivel egészségügyi végezettséggel rendelkezik, hadd mesélje el ő első kézből, szaktudással és tapasztalattal, mi is ez a betegség és hogyan kezelhető. Az ő története igazi sikertörténet, ami erőt adhat másoknak is.
– Egyszerűen, közérthetően: a hasnyálmirigy termeli az inzulint, ami átalakítja a beérkezett szénhidrátokat. Tehát amiket megeszünk, azokat átalakítja glükózzá, amik bekerülnek az érrendszerbe, onnan pedig eljutnak a sejtekhez és energiával látják el a szervezetünket. Inzulinrezisztencia esetén pedig sokkal több, szinte kóros mennyiségű inzulinra van szükség ahhoz, hogy a szervezet normál módon működjön. Ezt olyan hasonlattal is lehet példázni, hogy a hasnyálmirigy dolgozik, mint egy munkás, termeli az inzulint, majd egyszer csak kimerül. Ugyanúgy, mint egy ember, aki belefárad a munkájába, és olyankor, mikor már nem termelődik inzulin, az már a kettes típusú cukorbetegség. Az inzulinrezisztencia tulajdonképpen az az állapot – bár jobban szeretem betegségnek nevezni –, amikor a sejtek „éheznek”. A sejtek rezisztensek lesznek az inzulin hatására, így jóval több inzulinra van szükség. Ezt egy egyszerű vércukorszint-vizsgálattal nem lehet megállapítani, sem a három pontos vizsgálattal, hanem nagyon fontos, hogy inzulingörbét is nézzenek. Az orvosok álláspontja is nagyon különböző. Sokan el se ismerik, hogy ez egy betegség. Sajnos. Pedig itt nagyon nagy szükség lenne a prevencióra és a tájékoztatásra, ahogy azt a saját bőrömön is megtapasztaltam. Egyszerű laborvizsgálattal megállapítható, ahogy említettem, három pontos vércukorszint-vizsgálat inzulinszintekkel. Vékony egyéneknél szükség van négy pontosra, ebben az esetben nem csak 0,60 és 120 percnél vesznek vért, hanem 30 percnél is. A policisztás ovárium (petefészek) szindróma pedig az inzulinrezisztencia mellékhatása. PCOS esetén a nő nem ovulál, a petefészekben bennragad a megérett tüsző, apró cisztát okozva. Majd hónapról hónapra jön mellé egy újabb. Az én petefészkemben a ciszták száma húsz körül mozgott. Úgy nézett ki, mint egy üvegbúra, ami tele van gyöngyökkel. A hormonegyensúly is felbomlik, az androgén hormonok kerülnek túlsúlyba, ami a menstruációs ciklusra is hatással van, általában terméketlenséget okozva. A pontos diagnózis felállításához tehát endokrinológiai és nőgyógyászati vizsgálat egyaránt szükséges.
Milyen tünetekből jöttél rá, hogy baj van?
– Sokan úgy állítják, ez a felnőtt nők betegsége. Ez korántsem igaz, hiszen most már átlátom, nálam a bajok tizenhat éves koromban kezdődtek. De sajnos sok példa van arra, hogy gyerekek és férfiak is szenvednek ettől az állapottól. A tünetek olyan általánosak, amivel legtöbbünknek eszébe se jut orvoshoz fordulni. Én se tettem kezdetben. Hullott a hajam, pattanásos voltam, melyik tizenhat éves nem pattanásos? Teljesen elfogadhatónak, mondhatni mindennaposnak tartottam. Ezenkívül a rendszertelen menstruációs ciklus is jelezte, hogy valami nincs rendben. Ezt egy időben ráfogtam arra, hogy még túl fiatal vagyok, még nem állt be a rendszeresség, aztán egy megfázásnak tudtam be, mindig valamivel meg lehetett magyarázni, illetve a nőgyógyászati vizsgálatok alkalmával sem mondtak semmit, hogy ez ne lenne normális olyan korban. Majd odáig fajult a helyzet, hogy hetven napos ciklusaim voltak, és egy általános nőgyógyászati vizsgálat alkalmával derült fény arra, hogy sok a ciszta a petefészkemben, és ez már PCOS. Mivel ez az inzulinrezisztencia mellékhatása, amit a tájékozott orvosom tudott, így azonnal endokrinológushoz küldött és hárompontos vércukorszint-vizsgálatra, inzulingörbét néztek, illetve a hormonokat is. Ez mutatta ki az inzulinrezisztencia állapotát. Minderre idén januárban derült fény. Tíz évig lappangott a betegségem.
Mi jellemezte ezt a tíz évet, ami a közérzetedet illeti?
– Nagyon rosszul éreztem magam, csak az okát nem tudtam, hogy miért. Ehhez a betegséghez társul az úgynevezett inzulinrezisztencia stressz. A többletinzulin problémákat okoz, mint stresszhormon. Az érintett észrevehetően rosszabbul viseli az elé gördülő nehéz feladatokat, akadályokat. Ez nálam is megmutatkozott. Talán a boldogtalanságomat az evéssel pótoltam. De folyamatosan éhes is voltam. Ha az újságban megláttam egy csokit, meg tudtam volna enni az újságot, annyira éhes voltam, még ha igazán jóllaktam, utána azonnal rám tört az éhség. Ez is a betegség hozadéka. Ezáltal természetesen híztam, étkezés után pedig következett az az állapot, amit én nemes egyszerűséggel csak kajakómának nevezek – bágyadtság, fáradtság. Ha gyors felszívódású szénhidrátokat ettem, amiken akkoriban éltem, mint a csokoládé, a chips, cukros üdítő, akkor a cukorszintem az egekbe szökött, ahonnan a padlóig vagy az alá esett rövid időn belül. Akkor következett be a hipoglikémia, aminek hatására remegni kezdtem és összeestem számtalanszor. Sokaknál zavartság is jelentkezik, gyors szívverés is elfordul. Tizenhat évesen az iskolában már összeestem. Úgy szálltam le a buszról, hogy remegett a lábam… Ezt akkor az izgulásnak tudtam be, mert épp aznap volt ellenőrző. Ez egy emlékezetes kép a fejemben, amit, ha akkor komolyabban veszek, talán fény derülhetett volna a lappangó betegségre. De hajlamosak vagyunk arra, hogy megszokjuk az állapotokat. Én is. Megszoktam azt, hogy nem tudok lefogyni, sőt hízom, hogy hullik a hajam, hogy pattanásos a bőröm, nem rendszeres a menstruációm. Ez mind annak tudható be, hogy nem figyeltem eléggé magamra.
Amikor nyilvánvalóvá vált számodra a diagnózis által, hogy beteg vagy, honnan kaptál segítséget?
– Először is kétségbeestem, mivel a tanulmányaimban már találkoztam ezzel a szóval, tudtam, hogy mit jelent, mégis idegenül hatott. Halljuk, az én esetemben elmondható, hogy tudtam is, mi az, de amíg nem tudatosodott bennem, nem is igazán foglalkoztam vele. A kezdeti ijedtség után elkezdtem utánaolvasni. Nagyon mélyen belemerültem a témába, hol sírtam, hol nevettem azon, hogy milyen abszurd, hogy ez velem megtörténik, hisz elhangzott olyan kijelentés is, hogy nem lehet gyerekem, és nekem ez a legfájóbb dolog volt. Hadakoztam, hogy nekem ilyet senki ne mondjon! Ahol elsősorban kutattam, az az internet volt. A közösségi oldalon sok magyarországi csoportot találtam, ahonnan tájékozódtam. Eleinte nem kérdeztem, csak leültem a gép elé és görgettem és olvastam és jegyzeteltem.
Ez egy civilizációs betegség vagy csak nem neveztük nevén?
– Nem neveztük nevén, de mindig is volt, mindenki, aki kettes típusú cukorbeteg, előtte inzulinrezisztens. Párom édesanyja, aki ma már cukorbeteg, tizennyolc éven keresztül szenvedett a meddőségtől. Akkor még nem mondták ki azt a betegséget, de természetesen létezett. Az én példám által világosodott meg számára, hogy ő is ebben szenvedett, azért nem tudott hosszú éveken keresztül teherbe esni.
Mondhatjuk, hogy saját magadat kezdted el gyógyítani?
– Gyógyszert szedek, de tulajdonképpen igen, a kezembe vettem a sorsom. Ez egy végeláthatatlan folyamat, ami egy életre szól, ezért is szoktam mondani, hogy ez egy életmód. Sokan meg szokták kérdezni, hogy meddig csinálom még. Erre az a válaszom, hogy életem végéig és remélem, hogy lesz is erőm így folytatni. Eddig nem gyengültem el, most pontosan egy éve élek más módon, ami az étkezést és a mozgást illeti, és soha nem engedtem a kísértésnek egy egészségtelen étellel sem.
Miből áll ez az életmód?
– Fokozatosan kezdtem hozzá a váltáshoz. Nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy egyik napról a másikra átálljak a hedonista evés után az egészségesre. Kezdetben csak a finomított lisztet és cukrot száműztem az étrendemből. Ez az alap, még a divatdiéták esetében is. Elkezdtem járni tornázni is. Ezt követően próbálgattam a teljes kiőrlésű liszteket, tésztákat, kipróbáltam például a hajdinát is, amiről előtte nem sokat hallottam. Az édesítőszereket is meg kellett ismernem, hogy mi az, amit szabad és mi az, amit nem, mert ma már a piacon rengetegféle van, ami közül ki kell szűrni a számunkra legmegfelelőbbet. Az én szervezetem sajnos a sors fura fintoraként nem reagál jól semmire, amit ehetnék. Egyetlen cukorhelyettesítőt tudok csak elfogyasztani gond nélkül. Ezért is szoktam mondani, hogy mindenki figyelje a teste jelzéseit, mert az a legfontosabb, nem pedig az, hogy a szakkönyvek mit írnak, azok csak támpontul, alapul szolgálhatnak. Kezdetben igencsak nehéznek bizonyult ez a hatalmas odafigyelés, táblázatokkal jártam mindenhová, amire minden étel szénhidrátmennyiségét írtam fel a miheztartás végett. Napi öt-hat étkezésre kell felosztani az elfogyasztandókat, figyelve a gyors és lassú szénhidrátok arányát. Ma már ránézésre is tudom, mi mennyi szénhidrátot tartalmaz. Ez is rutin kérdése.
Mi tartozik ebbe az étrendbe, miket eszel?
– Ez az, amire soha nem tudok válaszolni, de azért, mert ugyanazt eszem, mint bárki más, csak más alapanyagokból készítem el. De 70–30 százalékarányban mi is fogyaszthatunk a teljes kiőrlésű liszt javára például fehér lisztből is. Ezzel sem élek, mert úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak, de akik elkezdik ezt az életmódot, az elején indíthatnak fele-fele aránnyal, míg meg nem szokták az ízeket, a hetven százalékig nem is nehéz eljutni, majd pedig idővel teljesen le is lehet cserélni, mert megszokjuk. Például így egy év elteltével már nem is emlékszem rá, milyen ízű egy fehér kenyér. Én is készítek bécsi szeletet, csak teljes kiőrlésű liszttel és -zsemlemorzsával panírozom, ilyen egyszerű. Csak némi odafigyelést igényel.
A környezet empatikussága mennyire befolyásoló tényező?
– Nagyon fontos, sőt elengedhetetlen a támogató környezet, mert aki nem kap támogatást, vagy naponta egészségtelen dolgokkal tukmálják, annak sokkal nehezebb a helyzete.
A közhidelem szerint az effajta táplálkozás sokkal drágább. Te mit tapasztaltál?
– Hirtelen úgy tűnik, hogy igen, amikor a speciális édesítőszert vásároljuk meg, vagy nagy adagban teljes kiőrlésű lisztet, akkor drágábbnak véljük, de annyi pénzt elköltöttem egészségtelen dolgokra apránként, hogy szerintem az sokkal többe került, mint ez az életmód. Ha csak azt vesszük alapul, hogy a számunkra megfelelő édesítőből például sokkal kevesebb kell, mint kristálycukorból, akkor mondhatom, hogy már duplán jól jártunk.
Elég csak az étkezést megreformálni?
– Esetenként gyógyszert írnak fel, ez az orvosok kompetenciája. Ez húsz százalékban hozzájárul a gyógyuláshoz. Én is szedek gyógyszert, de ez nem lenne elég ahhoz, hogy jól érezzem magam. A mozgás is nagyon fontos, akinek pedig a depresszió is jelentkezik, mint a betegség egyik tünete, annak a pszichológus általi terápiát is ajánlatos igénybe vennie. A három fő alappillér az étkezés megreformálása, a gyógyszer és a mozgás. Mindenkinek meg kell találnia azt a mozgásformát, amiben jól érzi magát. Nekem az a speedfitness, ami azon alapul, hogy elektromos impulzusok érik a testemet mozgás közben, ezáltal intenzívebb izom-összehúzódásra készteti a szervezetemet. Nekem ez vált be.
Most már te is segítesz azoknak a tapasztalataiddal, akik ugyanebben a betegségben szenvednek. Mennyien vannak szűkebb környezetünkben?
– Amikor egy évvel ezelőtt elkezdtem keresgélni az interneten ilyen csoportokat, kizárólag magyarországit találtam, ahol viszont volt néhány vajdasági ember. Éppen ezért úgy gondoltam, létrehozom a vajdasági csoportot. Első lépésként közzétettem egy előtte-utána képet magamról, akkor tizenhat taggal folyt a kommunikáció, egymás segítése tapasztalatok által. Három nap alatt 250-re bővült a csoport, azóta pedig folyamatosan nő ez a szám, ami már így is nagynak mondható. Nagyon jó érzés, ha egy-egy szóval, információmorzsával tudom őket segíteni, de nemcsak én segítek, hanem ők is nekem, mindannyian egymásnak. De egy ilyen támogató csoport mellett is nagyon fontos a megfelelő szakemberek felkeresése.
Egy év ezek szerint elég ahhoz, hogy akin diagnosztizálják az inzulinrezisztenciát, meg tudjon küzdeni vele?
– Nem mondhatom, hogy meggyógyultam, mert itt nincs végleges gyógyulás, csak az állapot normalizálásáról beszélhetünk. És itt veszíthetik el az emberek a motivációt azáltal, hogy azt mondják, ebből nem lehet meggyógyulni. Egy inzulinrezisztens azért küzd, hogy ne legyen cukorbeteg, egy cukorbeteg pedig küzdjön azért, hogy ne vakuljon meg, ne legyen szívinfarktusa, tehát mindig van rosszabb állapot. Arra kell törekedni, hogy ez ne következzen be!
A normális értékek között, visszanyerve a jó közérzetet és az egészség jegyében mire lehet még vágyni?
– A jövőképem az, hogy lesz gyerekem, nekem ez a motivációm! Szeretnék minél több embernek segíteni és irányt mutatni! A legfontosabb, hogy figyeljük a testünk jelzéseit, ne törődjünk bele a rosszba és ne hagyjuk figyelmen kívül a jelzéseket, hisz a testünk folyamatosan üzeneteket küld felénk.
