Már jócskán a decemberben járunk. Az időjárás aligha utal erre, hisz a reggeli kávét még el lehet kortyolni a verandán ülve, legfeljebb a térdére terít egy plédet az ember. A szélcsengő kinn kolompol a keresztgerendán, a bambuszsípok halk muzsikája az utcasarokig hallik, csak nagyobb havazás előtt, a hideg szelek beköszöntekor szoktam elcsomagolni.
Fotó: Gergely Árpád
Az utóbbi hóesésben még kinn hagytam, hisz olyan rövid életűek voltak a pelyhek, akár a hajnali álmok. Illanók és súlytalanok, az első napsugártól megsemmisültek. A kertben, lám, sok még a zöld. Bokruk hegyén hintálnak a kései rózsafejek, a kerítésen áthajolva bólingatnak az arra járóknak. Virágköszöntő az őszies télben. Jólesik elnézni az árvácskákat, egy pillantással végigsimítani a szirmaikon, a sárga és lila brokáton. Olyanok, mint egy Leonard Cohen-dal. Bársonyosak. Megnyugtatók. Dúdolok magamban, miközben melengetem tenyerem a bögre hátán, és azon töprengek, illik-e valakinek úgy levelet írni, hogy meg sem szólítom tisztességesen. Csak a szándék adott, egy születésnapi köszöntő, ami talán attól lesz személyes, hogy nem szorítom keretek közé a levélforma szabályai által, hanem hagyom, hadd áramoljon, a gondolatok szabad folyása szerint. Ahogy egy jó ismerősünkkel beszélgetünk, kötetlenül, felszabadultan. Joggal kérdezhetnéd, persze, hogy akkor mi végre mindez, megtenné egy szívből jövő jókívánság, hisz nem a betűk, nem az írás által válik a gesztus nyomatékosabbá, de nekem kenyerem a szó, tudod, megnyugvást adnak a papíron szaporodó sorok, mintha valósabbak lennének a leírtak egy elgondolásnál. Az emlékeimmel egyébként is könnyebben boldogulok, ha mondatokba zárom őket, nem csaponganak, nem változnak folyton, ahogy szélben az árnyak. Az írás megfogható lesz, végleges, kiragadott történetdarabka az idő sodrásából.
Sodrás. Találó kifejezés arra, ahogyan a múlt eseményei követik egymást. Ezzel az utólagos visszagondolással nehéz eligazodni köztük, és keresni valami jellegzetest, amivel meghatározhatók az élmények, emlékek, amelyek hozzád kötődnek valamiképpen. Abban mindenesetre bizonyos vagyok, hogy a gyerekkori decemberekhez kell visszanyúlnom, régvolt, nagy telekhez, amikor ablakpárkányig ért a hó az udvarokban, és alagutakat kellett vájni, hogy eljárhasson az ember. Mesebeli mélységek és magasságok ezek egy gyerek szemével, egy gyerekével, akinek a hóember is szálfatermetűnek tűnik, és aki úgy hiszi, végtelen hatalmú lehet az, kinek tiszteletére jégvirágok nyílnak az ablaküvegen. Akkoriban ugyanis biztosra vettem, hogy minden izgalmas téli történésnek – még a jégvirágnyílásnak is – a kisdedhez lehet köze. Az istenemberhez, aki az idők kezdete előtt született, királyok járultak a jászlához ajándékaikkal, és egy csillag jelezte a hozzá vezető utat. Vasárnaponként kíváncsian fürkésztem a keresztelőmedence melletti, szoborszerű mását, ahogy Szent Antal nyakában csimpaszkodik, és olyan aprók a lábujjai, akár egy játékbabáé. Hihetetlennek tűnt, hogy ez a védtelen apróság és a Golgota stációin látható Krisztus ugyanazon személy, és hogy rá várunk odahaza szentestén is. Ő a rejtélyes vacsoravendég, akinek tiszteletére díszbe öltözött fenyőfa áll a nagyszobában, akinek elénekeljük a Mennyből az angyalt, és aki miatt igyekszünk jól viselkedni, hogy a kedvében járjunk vele. A karácsonyi idill leginkább ezekhez a régi decemberekhez kötődik. A gyermeki lélek fogékonyabb a csodára, és a leghétköznapibb történésekben is képes valami meseszerűt, valami rendkívülit felfedezni. Emlékszem, nagyon szerettem volna meglesni az érkezését. Már napokkal korábban elfogott valami lázas izgalom, hogy szenteste talán sikerül kifigyelni őt, s ha mást nem, esetleg felfedezhetem hátrahagyott lábnyomát a hóban. Álmatlanul forgolódtam éjszakánként, időnkét a fenyőfa, majd az ablak felé sündörögve. Mégsem futottunk össze sem a nagyszobában, sem a terített asztal mellett. A lába nyomát se láttam. Ennek ellenére mindig félretettem neki egy kistányérban az ünnepi vacsorámból, sőt az almából is, amit apa annyiba szeletelt fel, ahányan vagyunk a családban, és azzal a rövid fohásszal fogyasztottuk el, hogy ha eltévednénk, az Úr vezesse vissza lépteinket oda, ahol a karácsonyi almából falatoztunk.
Talán ez az örökös „vendégvárás”, ez az örökös „készület” segített abban, hogy a viszonyunk megváltozzon, és egy idő után már ne testi valójában gondoljak az istenemberre, hanem azzal a sejtéssel, hogy talán jómagam is az Öröktől való, Egy és Halhatatlan részese vagyok valamiképp, és hogy hordozok magamban valamit, ahogy mindenki más is, valamit, aminek hozzá, azaz hozzád van köze. Itt benn, a lélek terepén és a lélek nyelvén természetes ez a közvetlenség, emiatt magától értetődő a köszöntőlevél ötlete is, de a gesztussal, amely írásra sarkallt, még adós vagyok.
Ismét egy születésnap tehát. Ki tudná megmondani, hányadik a sorban? Nyilván, te magad sem tartod számon. A külsőségek, a szertartásosság egyébként is az emberi léthez köthetők. Látod, karácsonytájon nagy itt a felhajtás, fényárban úszik minden, tömve a boltok vásárlókkal, mindenki rohan, készülődik. Szinte fel sem tűnik, hogy a zűrzavarban rád, az ünnepeltre jut legkevesebb idő. Én magam is az őszies kertemet szemlélve, kávé mellett írok neked, miatyánknyi időt ragadva ki a napi zűrzavarból. Közben a negyedik gyertyát majdnem elfeledtem. A koszorún, tudod. Pedig épp ez, a negyedik adja hírül a jöttödet. Meg is gyújtom, mire levelem végére érek. Isten éltessen hát, és Isten hozott!
