Narancsot csak karácsonykor és újév táján láttam. Igaz, akkor került a fenyő alá a dió mellé aszalt füge, amit nem kedveltem különösebben, meg kókuszrúd, amit a fügétől eltérően szerettem és azóta se találkoztam vele, meg ananász, olykor kókuszdió is, ami inkább érdekességnek számított, mint csemegének. Magam nem tudtam volna mihez kezdeni vele, apám viszont addig ügyeskedett, hogy fűrésszel körbevágta a gyümölcs héjat, majd óvatosan elválasztotta egymástól a két féltekét. Innom kellett a kókusztejből, ami nem volt egy különösebben fölemelő élmény, igaz, a tehéntejjel se voltam kibékülve. A féltekéből lassan kifaragtuk a fehér bélét, aminek íze meg se állhatott a cukrozott kókuszrúdé mellett. Ezt követően apám fabrikált valamit a csontkemény féltekékből, olykor cigaretta-hamuzót magának, máskor ceruzatartót nekem. Semmi se maradt fölhasználatlanul az egzotikus termésből.
Abban már biztos voltam, hogy nem a Mikulás tesz ajándékot a fényesre glancolt csizmácskáimba december hatodikára virradóan a kettős bejárati ajtót elválasztó küszöbön, ám soha nem sikerült kifigyelnem, kinek a révén érkezik a küldemény. Egy ideig anyám barátnőjére gyanakodtam, aki Mikulás táján gyakorta megfordult nálunk, ám amikor egy alkalommal este meggyőződtem róla, hogy nincsen ajándék a csizmában, és hogy a bejárati kapu is riglire van zárva, szüleimre terelődött a gyanúm. Azóta se kérdeztem meg, melyikük volt a sötétben settenkedő ajándékhozó. Mint ahogy soha nem kutattam semmilyen elrejtett ajándék után, pedig kellően talpraesettnek tartottak.
Óvodában, iskolában akkoriban nem járt se Mikulás, se Télapó, több mint fél évszázaddal ezelőtt ideológiai szempontból nem lett volna ildomos, ha közintézményekben nem létező személyek látogatnák a gyerekeket. Az ilyen események a családon belül zajlottak.
A Mikulás-rejtéllyel szemben a karácsonyt nem fedte titok. Nem volt elvont „jézuskázás”, hanem termetes fenyő, amit közösen díszítettünk szüleim fűtetlen hálószobájában. Akkoriban töves fenyőt el se tudtunk képzelni, csak később, amikor első tanító bácsim faiskolát létesített az iskolában, később már onnét vitte a falu népe a gyökeres karácsonyfát. A miénket bele kellett állítani a fa talapzatba, ami apám föladata volt, miként a csúcsdísz fölillesztése is. Anyámmal a díszeket aggattuk, volt köztük bolti, meg házi készítésű, gyertyák és csillagszórók, végül valami színes nejlongubanc, amit egy alkalommal a csillagszórókkal ügyeskedve sikerült lángra lobbantanom, szerencsére nagyobb baj nem történt, mindössze a celofán szalagok tűntek el végérvényesen. A díszítés fő eleme a sztaniolpapírba csomagolt szaloncukor volt. Visszagondolva azok még anyám karácsonyaiból maradhattak a famíliára, mert mosószappan szerű állaguk mellett kőkemények és fogyaszthatatlanok voltak. El is tartottak sokáig. Került ajándék a fa alá, azokat szenteste kibontogattuk, a gyertyák és a csillagszórók leégtek, utána csak áhítattal pillantottunk be a karácsonyfás szobába, ahol a fenyő a hideg ellenére szorgosan hullajtotta tűleveleit, egészen vízkeresztig, amikor anyám működésbe hozta az Omega márkájú porszívót, és kínkeservesen begyűjtötte a szőnyeghez határozottan ragaszkodó leveleket. (Nem ebből fakadóan, de ma se tudom kiállni a porszívó hangját.)
A következő napokban a fenyőfa lecsupaszított ágai illatozva parázslottak a nagyszoba cserépkályhájában. A karácsonyfa holtában is fenyőillattal járta be a szobát.
Akkoriban már „nagyfiúként” külön aludtam, a konyhában, ami eredeti funkcióján túl a szombati fürdések, a nagymosások mellett a tanuló- és hálószobámnak is számított. Ősz beálltával szorgalmasan gyűjtöttem az elhullajtott fenyőtobozokat a templomkertben, behordtam a fáskamrába, majd később a konyhába, és karácsony utáni napokban esténként vetettem néhányat közülük a sparheltben, nálunk spothetben pislákoló zsarátnokra. Többet nem volt szabad, mert a gyantás termés lobogása képes kicsapni a tűzhelyből.
Azóta mostani otthonomban is szívesen dobok fenyőágat vagy tobozt, ha találok, a cserépkályha tüzére, olyankor folyamatosan karácsony van nálunk, az illat megidézi az eseményt, tudjuk Marcel Proust óta, vagy korábbról is.
