Benedek Miklós kapta idén a Magyar Szó Feltörekvő Tehetség díját. Miklós jelenleg a szabadkai szerkesztőségében dolgozik. Nemrégiben költözött át Topolyáról Szabadkára. Kezdetben ismerkedett a város intézményeivel és közéleti személyiségeivel, de az elmúlt 4 éves újságírói tapasztalat birtokában hamar feltalálta magát. 2015 óta a Képes Ifjúság szerkesztője, emellett szépirodalommal is foglalkozik, és 2012 óta a Híd Fiatal alkotók számának szerkesztésében is részt vállal. Halk szavú, megfontolt, és felettesei szerint megbízható, jó munkatárs, akire lehet számítani.
Miklós a díj átvételekor (fotós: Ótos András)
Mivel lehet kiérdemelni a Feltörekvő Tehetség díjat?
– Arról tudnék beszélni, hogy én mivel érdemeltem ki ezt a díjat, vagyis jobbára Herceg Elizabetta, aki a laudációt írta. Szerintem a Magyar Szó Kft. ezzel akarja biztatni a fiatal újságírókat, hogy továbbra is maradjanak ezen az úton. Azzal lehet ezt elérni, hogy az ember becsületesen elvégzi a munkáját, a saját képességeihez mérten, hiszen mindenkitől azt várják el, hogy 100 százalékot nyújtson.
Mióta foglalkozol irodalommal?
– Az irodalom mindig benne volt az életemben, hiszen tizenéves korában minden ember költővé válik valamilyen szinten. Nekem ilyen próbálkozásaim voltak már általános iskolában. Ebben az időben tört rám a vágy, hogy írni akarok, és próbálkoztam is a saját verseimmel, történeteimmel. Középiskolában, amikor annak van az ideje, hogy az emberben elszabaduljanak az érzelmek, és próbálja szóba önteni a világfájdalmát, nekem akkor ez eltűnt, és sokáig lappangott valahol belül, egészen huszonéves koromig. Akkor újra elkezdtem írni, még csak verseket, majd beiratkoztam az újvidéki Magyar Tanszékre, ott pedig jöttek az impulzusok az irodalom irányából, s még jobban éreztem, hogy ezen a területen tudok kiteljesedni.
Az, hogy a Magyar Tanszéket választottad, elsődleges döntés volt?
– Előtte a kertészeti főiskolára iratkoztam be Zentára, ami egyszerű szakmai megfontolás volt, hiszen mezőgazdasági középiskolába jártam, otthon is foglalkoztunk mezőgazdasággal, és falusi voltam, így ez adta magát. Viszont ott nem találtam meg a helyem, annak ellenére sem, hogy szerettem azokat a dolgokat, amiket ott tanultam, akár a növényekről, állatokról és kártevőkről volt szó. Érdekes volt, de valami miatt nem találtam meg magam abban a közegben. Amikor rájöttem, hogy ez nem fog menni, akkor nézelődni kezdtem, hogy mi az, ami érdekelne. Ekkor merült fel bennem az újságírás ötlete is, de Újvidéken ez a képzés nem volt szimpatikus. Úgy gondoltam, ha a Magyar Tanszékre bekerülök, attól még lehet belőlem újságíró, hiszen a szerkesztőségben többen is ilyen végzettségűek. Kezdetben szépirodalommal kezdtem el foglalkozni, majd harmadévben a Kilátónak írogattam, elsősorban szépirodalmi szövegeket, kritikákat. A Képes Ifjúságba is írtam néhány szöveget, koncertbeszámolót és könyvajánlót, illetve amikor elkezdtem az amerikai focit követni, akkor meghatározott időközönként írtam egy összefoglalót a sportrovat részére a liga történéseiről. Talán ez a sport rész volt az első, amit újságírásnak lehetett nevezni.
Hogyan lettél a Magyar Szó újságírója?
– Említettem, hogy egyetemista koromban már írogattam a Kilátóba, a Képes Ifjúságba és a sportrovatba is. Amikor befejeztem az egyetemet, a családom úgy döntött, hogy Bácsfeketehegyről Topolyára költözünk, és már ott éltem, amikor elkezdtem a mesterképzést. A mesterképzés egyéves, fél évig vannak órák, és fél évig a diplomamunkával kell foglalkozni. Amikor lehallgattam az óráimat, akkor már csak a diplomamunka maradt hátra, elkezdtem keresni a helyemet, hogy hol, mit tudnék csinálni. Pont akkor kerestek topolyai tudósítót, és valaki beajánlott engem a szerkesztőnek, Herceg Elizabettának. Az első tudósítás, amit írtam, T. Kiss Tamás Tükörtestvér című regényének bemutatója volt. Az elejében még egy flash drive-on vittem be a szövegeket a szerkesztőségbe, ott együtt néztük át a szerkesztővel, majd egyre több eseményen vettem részt, tudósítottam, később már más rovatok is megtaláltak. Jelenleg a szabadkai szerkesztőségben dolgozom, a regionális rovatra írok, ez napi munka, egy oldalt kell megtölteni szabadkai és Szabadka környéki hírekkel. Emellett szerkesztem a Képes Ifjúságot, havonta egy alkalommal a vélemény rovatba is írok, valamint a hétvégi számba is. Ami még a szívem csücske, az az Olvasólámpa rovat, amiben újonnan megjelent szépirodalmi kötetekről írok rövid ismertetőt, bemutatót. Ebben az a legjobb, hogy ilyenkor a recenziós példány a szerzőhöz kerül, így gyarapodik a könyvtáram ezekkel az új kötetekkel.
Hogyan került a te szerkesztésed alá a Képes Ifjúság?
– Ez egy meglepő fordulat volt, én sem számítottam rá. Időnként írtam cikkeket, jelentkeztem írásokkal a Képes Ifjúságban, könyvajánlókkal, koncertbeszámolókkal, lemezismertetőkkel, ilyen témákban mozogtam, de nem voltam része a szerkesztőgárdának. Topolyai tudósítóként dolgoztam a Magyar Szónak, amikor a főszerkesztő asszony eljött Topolyára szerkesztőségi látogatásra, ott beszélgettünk, és ő említette, hogy van egy olyan elképzelése, hogy jó lenne, ha én lennék az új szerkesztője a Képes Ifjúságnak. Hirtelen nem tudtam mit mondani, hiszen egy nagy múltú lapról van szó, nekem pedig, szerkesztői tapasztalatom nem volt, de elvállaltam, és nem bántam meg. Szerencsére a korábbi szerkesztő, Szögi Csaba biztosított a támogatásáról, valamint a szerzői gárda is pozitívan fogadott. Magának a lapnak sem volt sokkhatás az, hogy másik szerkesztő került az élére.
Hogyan lehet az írott sajtóval megfogni a fiatalokat?
– Napjainkban általános probléma az, hogy a fiatalok nem olvasnak és főleg nem olvasnak nyomtatott sajtót. Igyekezni kell színes témákat feldobni, olyan témákat, amik a fiatalokat érdeklik, és akkor talán olvasni fogják az újságot. Nem teljesen igaz, hogy nem olvasnak: igenis olvasnak, hiszen mindennap legalább 100 üzenetet elolvasnak és megírnak, úgyhogy valamilyenen szinten kapcsolatuk van az anyanyelvvel, és a leírt szavakkal, csak ez nem az a hagyományos, klasszikus mód, mint ahogy a sajtó esetében elvárható lenne. Úgy érzem, a téma leginkább az, ami közel tudja hozni hozzájuk a nyomtatott sajtót. A Képes Ifjúságnak weboldala is van, és az itt szerzett tapasztalat alapján azt kell elmondani, hogy azt szeretik, ami akár róluk is szólhatna. Azok a legnépszerűbb cikkek, amelyek olyan fiatalokról szólnak, akik valamiben nagyot alkottak, sikert érnek el, vagy akik küzdelemben vannak jelenleg is. Azt tapasztalom, hogy ezek a legnépszerűbb cikkek, ezt osztják meg a legtöbben, ehhez szólnak hozzá, tehát ami róluk szól, az népszerű a körükben.
Sokan mondják, hogy a nyomtatott sajtónak befellegzett. Te hogy látod ezt?
– Szeretném hinni, hogy ez nincs így. Az a típusú ember vagyok, aki szereti nemcsak a frissen nyomott könyvek illatát, hanem a frissen nyomott újság illatát is. Nekem sokkal könnyebb a mai napig elolvasnom egy írást nyomtatott formátumban, mint a számítógép monitorján. Valami miatt könnyebben fogadom be az információt, ha előttem van kinyomtatva a szöveg, mintha a monitoron nézném, szerintem éppen ezért még nem kell temetni a nyomtatott sajtót. Bizonyos dolgoknál, mondjuk a hírek terén, sokkal gyorsabb az információáramlás, és gyorsabban eljut az emberekhez egy-egy írás, hír a világhálón keresztül, de a komolyabb dolgokhoz, amik időtállóak, ahhoz szükség van a nyomtatott sajtóra. Az egy másik hangulat, amikor az ember elolvas egy írást a folyóiratban, újságban, más hangulatú, mint a monitoron olvasás.
Szerkesztője vagy a Híd Fiatal alkotók számának is.
– 2012 óta a Hídnak évente van egy Fiatal alkotók száma, ahol, mint ahogy azt a neve is mondja, pályájuk elején, pályakezdő, vagy még középiskolásként sikereket elérő diákokat mutatunk be. Ez a kiadás évente jelenik meg, és a második, harmadik számtól nem az aktuális főszerkesztő szerkesztette, hanem rábízta a szerkesztést irodalommal foglalkozó fiatalokra. Én 2012-óta jelen voltam a Fiatal alkotók számában, és az idén úgy hozta a sors, hogy Fehér Dorottyával mi szerkesztettük ezt a számot. Ez valójában két szám, 2017. júliusára és augusztusára vonatkozik. A Fiatal alkotók számával való munka rokon a Képes Ifjúságban végzett munkával, mivel itt is fiatalokkal kell együttműködni, de mégis más szövegekről volt szó. A kikötés az volt, hogy 35 év alatti fiataloktól kell szöveget gyűjteni, szépirodalom, fordítás, kritika és tanulmány téren. Sikeres munkát végeztünk, hiszen 40 fiatal szerző működött közre, és két képzőművész. Ezt Újvidéken már bemutattuk, valamint 26-án Kanizsán is be fogjuk mutatni a Híd-számokat.
Az újságírás mellett szépirodalommal is foglalkozol. Mely műfaj áll hozzád közelebb?
– Mai napig a versírás áll hozzám a legközelebb, ha felkérnek arra, hogy írjak valamit, akkor én elsősorban versre gondolok. Nincs még az a megrögzött újságírói gondolkodásom, hogy mindenben egy riportot, jegyzetet, kommentárt lássak. Ha körülnézek, és meglátom az életnek az apró dolgait, azokat elsősorban versben képzelem el, versként tudnám visszaadni azt, amit számomra ezek a dolgok jelentenek. Újságíróként az ember megtanulja, hogy minden műfajban visszaadja a gondolatait, akár interjú formájában, akár riportban, kommentárban, jegyzetben. Sok műfaj van, amit ki kell próbálni, és valahol ebbe saját magunkat is bele kell vinni ahhoz, hogy az a cikk jó legyen.
