Ijesztő eszméléseim közé tartozik az a gondolatkísérlet, amit magamban és szűk baráti körben labirintus-élménynek nevezek. Tulajdonképpen nincs benne sem új felfedezés vagy akár újszerű megállapítás sem, csak módszertani okokból kelt nagy hatást a dolog. Jelesül, minél tovább ápolgatja, nevelgeti az ember a gondolatcsírát, annál nagyobbra nő fejében a káprázat, annál inkább lenyűgözve érezheti magát az, aki hosszabban végigfuttatja fejében az elmélkedést.
Igazából a már-már elcsépelt és közhelyszerű pillangóhatás felnagyításán, aprólékos és részletes megvizsgálásán, a szövet felfejtésén alapul a dolog. Maga a pillangóhatás a káoszelméletnek az a fontos alapelve, amely a kiindulási tényezők fontosságára hívja fel a figyelmet. A közismert példa Edward Lorenz amerikai matematikus és meteorológus nevéhez fűződik, aki egy 1963-as tanulmányában beszél arról, hogy egy sirály egyetlen szárnycsapása akár örökre megváltoztathatja a teljes időjárás alakulását. Később Lorenz már pillangót használt a példázatban, amelynek lényege, hogy egy látszólag aprócska változás a kiinduló tényezőkben később hatalmas, beláthatatlan és kiszámíthatatlan következményekkel jár.
Átfogalmazva, a létezés egy tetszőleges pillanatában az önkényesen kezdeti állapotnak nevezett pont paramétereinek megváltoztatása meghatározó lesz a további történésekre nézve, olyannyira, hogy az előrejelzések az idő kibomlásával egyre inkább pontatlanná válnak, a becslések, várakozások értelmüket vesztik, mígnem teljesen ismeretlennek tekinthetjük a jövőt.
A számomra ijesztő gondolatkísérlet lényege, hogy ebből a már ismert jövőből, vagyis a jelenből indulunk el visszafelé, esetleg a további jövő felé, így ugyanis kitűnik a szálak bonyolultsága, valamint az, hogy gyakran milyen kevésen múlik egy-egy esemény megtörténte, ami bizonyos esetekben egész életünket megváltoztathatja, sorsokat befolyásolhat – és hogy milyen sok, meglepően sok van az ilyen horderejű, bár csak később felismert momentumokból.
Szinte bármilyen – akár teljes mértékben kitalált – példát végigkísérhetünk. Mondjuk adott egy szűk baráti társaság, három-négy ember az utolsó közös havert várja, aki épp most fut be. Ezzel a megérkezéssel megszakad az egyik, már ott ücsörgő barát beszámolója arról, hogy milyen utazást tervezget, míg az újonnan érkező elújságolja, hogy jó koncertjegyet talált, csak nem alkalmas időben. Az utazást tervező lecsap a jegyre, ami közvetlenül az utazása előtti hétre szól, ám a koncerten elveszti a pénztárcáját és az iratait, ami bonyodalmakat okoz neki, végül le kell mondania az utazását, amelynek során egyébként munkaügyi tárgyalása is lett volna, vagyis elesik a lehetőségtől, hogy adott esetben nagy fordulatot vegyen az egész élete és a pályafutása.
Közben rápillanthatunk a társaságba utolsóként megérkező barát történetére is. Ő úgy bukkant rá a koncertjegyre, hogy előző nap halálra unta magát a városi buszjáraton, háromnegyed órával tovább ücsörgött a szokásosnál, így rengeteg ideje volt görgetni a telefonján. A buszozás egyébként azért húzódott el, mert egy baleset miatt karambol történt egy viszonylag szűk utcában, és hatalmas dugó alakult ki. A figyelmetlenségében karambolozó, fortyogó férfi két perccel korábban még idegesen tette le a telefont egy munkatársával való beszélgetés után, helyettesítenie kellett őt, miközben meg volt győződve róla, hogy az szimulálja a betegséget…
Persze lehet, hogy mindez csak túlzás, és nem az ilyen apróságokon múlik. Talán akkor sem vált munkát (ahol talán megismerte volna leendő párját) a koncerten pénztárcáját elvesztő, ha a karambolozó nem abban a szűk utcában kapja a gyaníthatóan szimuláló kollégától a kellemetlen hívást, így a busz sem rostokol annyit, hogy a társaságból elkéső kínjában a későbbiekben elpasszolt koncertjegyeket vásároljon, amely koncerten a haverja elveszíti a pénztárcáját…
Talán nem ezeken az apró részleteken múlik. De előfordulhat, hogy igen, és előfordulhat, hogy minden pillanatunknak ekkora súlya van.
Nyitókép: Pixabay
