Hosszú évtizedek távlatából is valami megmagyarázhatatlan öröm és elégedettség lesz úrrá rajtam, amikor arra a pillanatra gondolok, amelynek során a hónapokon át gyűjtögetett zsebpénzemből megvettem az első cédélejátszós magnómat, amit akkoriban kissé nagystílűen hifitoronynak neveztünk, meg az első olyan cédémet, amit magam választottam, s amit azután éveken át igen nagy becsben tartottam. Ha rászánnék egy kis időt, mondjuk, lehet, hogy néhány órába is beletelne, bizonyára megtalálnám valahol, hiszen az ember, hacsak teheti, igyekszik megőrizni az ilyen meghatározó jelentőségű emléktárgyait, a rajta szereplő dalokkal együtt, amelyek a mai napig egészen jóknak vagy legalábbis vállalhatóknak tekinthetők, igaz, előfordulhat, hogy ez az értékítélet jócskán tartalmaz szubjektív elemeket, és csak azért mondom, hogy egészen jók, mert szép emlékek kötődnek hozzájuk, ugyanakkor az is lehet, hogy azért, mert akkoriban még jobbára vállalható dalok születtek, mindenesetre a kilencvenes évek közepe táján megjelent, az év legkiválóbb zeneszámait tartalmazó dupla best of album kétségtelenül fontos mérföldköve volt a tinédzserkoromnak.
Arra is pontosan emlékszem, hogy a piacon vásároltam, igaz, arra már nem, hogy pontosan melyik árustól vettem, ám azt hiszem, ennyi év távlatából ez az apró hiányosság már megbocsátható, és azt is tudom, hogy azon ritka kiadványok közé tartozott, amelyekkel kapcsolatban, hogy úgy mondjam, felmerült az eredetiség gyanúja, persze nyilvánvalóan nem volt az, ahogyan akkoriban a piacon árult cédék közül egyik sem, mégis furcsán igényesnek tűnt a kidolgozása, elsősorban azért, mert nem papírt ragasztottak a lemezre, ahogyan azt a legtöbb esetben tették, hanem rányomtatták a szöveget meg a dizájnelemeket, ráadásul nem is csupán egy vagy két színnel, hanem teljes színskálával, ami, valljuk be, ritkaságszámba ment akkoriban.
Az összehasonlítás persze nem légből kapott, hanem nagyon is megalapozott volt, hiszen bár nem említettem, az első cédé, amit magamnak vettem, összességében nem az első volt, az ugyanis egy-két évvel korábbról származott, és valóban eredeti volt. Na, nem én költöttem rá horribilisnek tűnő összeget, hanem Németországból, vagy ahogyan akkoriban mondtuk, Németből kaptam ajándékba, nem tudom, hogy azért, mert nekik tetszett, vagy azért, mert nem, csak éppen kapták valakitől, és szerettek volna mielőbb túladni rajta, az mindenesetre már a stílusából is kitűnt, hogy igen kevéssé ismerték a zenei ízlésemet, ugyanis egy technószám volt rajta, többféle feldolgozásban. Mondanom sem kell, nem hallgattam rongyosra, hogy ezzel a furcsa képzavarral éljek, amit egy cédé esetében igen nehéz elképzelni, ennek ellenére büszke voltam rá, és mai szemmel visszagondolva, bizonyára jelentős szerepet játszott abban, hogy elinduljak azon az úton, ami az első cédélejátszós magnó, pardon, hifitorony megvásárlásáig vezetett.
Aztán egyre gyűltek a cédék, tele lett az első tartó, aztán a második is, a következő lépést pedig már a bútorral azonos színű, fából készült tartók megvásárlása jelentette, és azok is mind megteltek, igaz, időnként ki is ürültek, hiszen akkoriban a házibulikra még mindenki vitte magával a legkedvesebb lemezeit, hogy aztán együtt élvezzük és üvöltsük a kedvenc dalainkat.
Jelentős gyűjteményre azonban még így sem sikerült szert tennem. Valószínűleg azért, mert ez az időszak nem tartott túlzottan sokáig, hiszen sorra jöttek egymás után a különféle technikai újítások, mígnem eljutottunk egészen addig, hogy szinte fel sem merül bennünk, hogy cédét vagy bármilyen más hanghordozót vásároljunk, legfeljebb ha valamilyen különleges ajándékkal szeretnénk meglepni valakit, aki kedves számunkra, éppen ezért talán nem túlzás azt állítani, hogy a legtöbben bizonyára azt sem tudjuk, hol van, vagy van-e még egyáltalán a környékünkön lemezbolt.
Mindez arról jutott eszembe, hogy nemrég volt a lemezboltok napja, amelyet 2007 óta rendeznek meg a nehézségekkel küzdő független lemezboltok fennmaradása érdekében, és a hagyományos lemezek reneszánszának köszönhetően állítólag világszerte mind több hanglemezbolt kapcsolódik be az eseménysorozatba, amelynek apropóján a megszokottnál hosszabb nyitvatartással és különleges programokkal, valamint exkluzív kiadványokkal és extra kedvezményekkel várják a vásárlókat és a zenerajongókat, ugyanakkor maguk a lemezkiadók és az előadók is igyekeznek különleges fizikai hanghordozókkal készülni erre a napra.
Ha nem is a lemezboltok napja alkalmából, hanem pusztán a nosztalgia kedvéért, lehet, hogy mégiscsak érdemes lenne előkeresnem azt a bizonyos cédét, amit évtizedekkel ezelőtt oly nagy lelkesedéssel és talán még annál is nagyobb hangerővel hallgattam, abban pedig csak reménykedni tudnék, hogy a szomszédaim is legalább olyan szívesen idéznék fel a kilencvenes évek közepének legkiválóbb dalait, mint én, a cédés magnó, pardon, hifi ugyanis némi portalanítás után bizonyára még mindig képes lenne megremegtetni az ajtókat meg az ablakokat. Kétségtelen, hogy jó vásár volt, akárcsak az a bizonyos cédé!
Nyitókép: Pixabay
