Hosszasan lehetne sorolni a világtörténelemben kialakult kisebb-nagyobb birodalmak neveit. Sokkal rövidebb időbe telik azonban felsorolni a közös jellemzőjüket. Nevezetesen azt, hogy születésük után felemelkedtek, majd hanyatlani kezdtek, s végül elbuktak.
„Életciklusuk” részét képezte a terjeszkedés és a gyarapodás, ami az esetek többségében népek megnyomorításával, kirablásával, kiszipolyozásával, olykor vérfürdőkkel, a lakosság pusztításával is járt. „Jobb” esetben tömegek rabszolga sorba taszításával, új piacok létesítésével és a többlettőke befektetésével. Még a XVIII. századi felvilágosodás tudományos és értelmiségi csodáinak erdejében is burjánzottak olyan vadhajtások, mint a rabszolga-kereskedelem. Britek, franciák, portugálok és más nációk ügyeskedői szállították millió számra a rabszolgákat országaik gyarmataira.
A hódításokat és kolóniák létesítését igyekeztek meg is indokolni a kezdeményezők. Rendszerint hamis érvekkel, vagy ürügyekkel. Elhallgatva a valódi okokat: a szerzési vágyat, a kíméletlen érdekérvényesítést másokkal szemben, az idegen területek feletti közvetlen ellenőrzés iránti vágyat és a meghódított területek uralásából származó előnyöket, hasznot.
Persze nem mindenki bújt hazugságok mögé. Közéjük tartozott Alkibiadész is, a híres athéni államférfi, hadvezér, aki már 2440 évvel ezelőtt kimondta: „ha nem mi hódoltatunk meg másokat, magunk kerülünk idegen uralom alá”.
ELSŐKÉNT OSZTOZKODTAK
A hódításokra, gyarmatosító törekvésekre vonatkozó feljegyzések zöme az utóbbi bő 600 évből maradt fenn. Ezekből kiderült: a magukat erősebbnek érző államok le-lecsaptak a közelben egy vagy több másikra, hogy bekebelezzék őket. Olykor távolabbra mentek; gyakran tengerentúli kontinense(ke)n szálltak meg (addig ismeretlen) területeket, s vontak ellenőrzésük, uralmuk alá.
Az ilyen gyarmatok létesítésében az európaiak jártak az élen. Főként azok az országok, birodalmak, amelyek az ókontinens nyugati felén virágoztak. Ám némely ázsiai és amerikai hatalmak is igyekeztek területeket, gyarmatokat szerezni.
Ha visszatekintünk az elmúlt mintegy 600 esztendőre, hamar kiderül, hogy a részben a földrajzi felfedezésekkel is egybeeső gyarmatosítások kora a portugál birodalom terjeszkedésével kezdődött az 1410-es években. A század végén a spanyolok vették át ezt a szerepet. Latin-Amerika nagy részére tették rá a kezüket, közben ősi kultúrákat, civilizációkat semmisítettek meg. „Cserébe” elraboltak mindent, amit fontosnak és főként jelentős jövedelmet (mesés vagyonokat) termelő értéknek tartottak.
Abban az időben született meg az újkori nagyok közötti egyezség, amelyben – a történelemben elsőként – egymás között érdekövezetekre osztották fel az Európán kívüli ismert és felfedezésre váró területeket a földkerekség egyik felén. A pápa által szentesített szerződést 1494. június 7-én írtak alá a spanyolországi Tordesillasban. Az osztozkodás két haszonélvezőjeként Portugália és Spanyolország minden másik országot kizárt a haszonélvezők közül. Sőt 33 évvel később Zaragozában készítettek egy másik „papírt” arról, hogy teljes egészében felosztják egymás között a világot.
TOLONGANI KEZDTEK
A XVI. század végén, a XVII. század elején többen megkérdőjelezték az egyezséget. Más gyarmatosítók is megjelentek, s megkezdődött a tolongás: az 1600-as évek legelején a hollandok, majd a franciák és az angolok kezdték el kiterjeszteni birodalmuk határait, illetve új területeket felfedezni, s azokat kolóniákká alakítani. A hollandok még abban az évszázadban visszaszorultak; a franciák tovább bírták, de a britek a XIX. századra a világ vezető nagyhatalmává (az első igazán globális birodalommá) nőtték ki magukat, gyarmatbirtokok sokaságát igazgatva.
A sorból nem maradtak ki a dánok és a svédek sem, akik a XVII. század első felében láttak hozzá a saját gyarmatpolitika kialakításához. A belgák és az olaszok a XIX. században csatlakoztak hozzájuk. Az utóbbiak a XX. században is szereztek területeket Afrikában (a mai Líbiában és Etiópiában).
Ez a néhány ország azonban későn érkezett. Nekik alig jutott zsákmány, ami bosszantotta őket. A legdühösebb talán Németország volt, amely a XIX. század végére és a XX. század elejére már a világot uraló Egyesült Királyság komoly vetélytársává vált. Az 1871-ben – (nagy)hercegségek, fejedelemségek és egyéb területek egyesítésével létrehozott – Német Császárságnak jutott ugyan gyarmat Afrikában, de annyival nem elégedett meg.
Belgium még kevesebbet markolt: egy közép-afrikai területet (2,4 millió négyzetkilométert), amely 27-szer nagyobb a jelenkori Szerbiánál. A Belga Királyság akkori uralkodója, II. Lipót 1885-ben megszerezte a Kongó folyó vidékét, a mai Kongói Demokratikus Köztársaság területét. Becslések szerint Leopold emberei csaknem 10–12 millió (!) helybelit irtottak ki, sokakat „csak” megcsonkítottak. A trónon jóval később őt követő Fülöp király – a belga uralkodók közül elsőként – 2020-ban mély sajnálatát fejezte ki a kegyetlen cselekedetek miatt az afrikai állam függetlenné válásának 60. évfordulója alkalmából.
NÉPIRTÁS A SZÁZADFORDULÓN
A hódítók által leigázott és birtokba vett térségek népei másutt sem jártak sokkal jobban. A gyarmatosítók megpróbálják elhallgatni országuk történelmének ezt a rémséges fejezetét.
Persze kivételek is akadnak. Egyikük Németország, amely 2018-ban bocsánatot kért a namíbiai hererók és namák elleni hadjáratban legyilkolt áldozatok haláláért. Három évvel korábban pedig népirtásnak minősítette azokat a vérengzéseket, amelyeket az afrikai országban 1904 és 1908 között hajtottak végre a gyarmatot (1884-től 1915-ig működtető) Német Császárság katonai alakulatai.
Afrikát a XIX. században a nyugati hatalmak egy része osztotta fel egymás között.
A XX. század sem különbözött sokban az előzőtől. Igaz, a régi gyarmatok zöme felszabadult az idegen uralom alól. A II. világháború után, amikor Európa keleti felében újak jöttek létre a Szovjetunió fennhatósága alatt. Akkor ezt nem így nevezték, ám a valóságban Észtországnak, Lettországnak, Litvániának, Lengyelországnak, Csehszlovákiának, Magyarországnak, Romániának, s Bulgáriának ez a sors jutott.
Albánia ugyanakkor Peking „fiókintézetévé” vált. A brit befolyás alatt álló, névlegesen független Tibetet meg 1951-ben el is foglalta és feldúlta a kínai hadsereg.
A KÍNAI NAGY FALAT
A világ vezető főhatalmi pozíciójának megszerzésére törekvő Kína az utóbbi bő tíz évben az Övezet és út kezdeményezés (BRI) program keretében próbál meg minél több országba beférkőzni. Hivatalosan gazdasági, kereskedelmi kapcsolatokat épít (a hozzájuk illő infrastruktúrával) és hatalmas beruházásokat finanszíroz (hitelez). Több partnere időközben megbánta, s felülvizsgálta az együttműködést. Fölöslegesnek, túl drágának, vagy szuverenitásukat korlátozónak minősítették a beruházásokat, a kínált befektetési terveket. A Peking törekvését rossz szemmel figyelők, köztük a fő rivális Egyesült Államok, már olyan vádat is megfogalmaztak, hogy a BRI segítségével Kína „modern gyarmatosítást” hajt végre, adósrabszolgaságba taszítva a programba bevont országok zömét.
Peking tagadja ezt, s az ellene ágálókat gyarmattartói múltjuk sötét oldalaira emlékezteti. Nem rettenve vissza a jelenlegi globális hegemón, vagyis az USA bírálatától sem, amelynek elnöke, Donald Trump több idegen vidékre is szemet vetett. A Panama-csatorna övezetére is, amely felett Washington 1903 és 1979 között felügyeleti és igazgatási jogot gyakorolt. Az amerikaiak által épített, s 1914-ben forgalomba helyezett vízi utat, mindkét partjával (10-10 kilométer szélességben), félgyarmatként használta a Fehér Ház. Az egész végül 1999-ben visszakerült Panama tulajdonába, egy államközi szerződés alapján.
A területéhez viszonylag közeli Haitit és Nicaraguát egy ideig meg is szállta az Egyesült Államok (a XX. század első harmadában), s gyarmatként kezelte. Hasonlóképpen a jóval távolabbi, tengerentúli Fülöp-szigetekhez (1898-1946). Több sziget is erre a sorsra jutott (1898-ban), köztük a csendes óceáni Guam és a Karib térségi Puerto Rico. Az előbbi napjainkban az USA külbirtokaként működik, az utóbbi meg társult államaként.
TRUMP TERJESZKEDNE
A januárban hivatalába beiktatott Trump többször beszélt már hazája új (gazdaság)politikájáról, (globális) szerepéről, terveiről, kívánságairól. Sőt a szavakat több tucat intézkedéssel nyomatékosította. Mindebből arra lehet következtetni, hogy teljes erőbedobással akar bekapcsolódni a világ érdekszférákra osztásába, az újragyarmatosításba, amely évek óta tart a – II. világháború után, főként Washington vezényletével kialakított nemzetközi rend átalakításán dolgozó – mérvadó hatalmak részvételével. A világ geo- és biztonságpolitikai, gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi és társadalmi átrendezéseként is emlegetett kapitalista cselekvéssorozat (keleti és nyugati) főszereplőinek célkitűzései már régóta ismertek. Közéjük tartozik a stratégiai jelentőségű idegen területek és (ivó)vízkészletek feletti ellenőrzés megszerzése, az értékes távoli természeti erő-, illetve nyersanyagforrások, ásványkincsek hosszú távú birtoklása, valamint a kulcsfontosságú katonai helyszínek és kereskedelmi útvonalak felügyelete.
IRÁNY AZ ARKTISZ
Trump nem véletlenül emlegeti az utóbbi időben, hogy (végső esetben akár katonai erővel is) meg akarja szerezni Grönlandot az Egyesült Államok számára a NATO-szövetséges Dániától, a terület egykori gyarmattartójától. Az USA kötött már hasonló üzletet 1917-ben: akkori áron 25 millió dollárért megvásárolt egy dán gyarmatot a Karib-tengeren, majd Amerikai Virgin-szigetekre nevezte át.
Ám Grönland a világ legnagyobb szigete. Geostratégiai elhelyezkedése és nyersanyagkincse ezért nemcsak Trumpnak, illetve az USA-nak fontos, hanem vonzó más hatalmak számára is. A globális felmelegedés miatt a terület jégtakarójának tetemes része ugyanis várhatóan elolvad a közeljövőben, s utána nagy mennyiségű természeti kincsekhez, ásványi anyagokhoz lehet hozzáférni a térségben, ahol ráadásul egy nagyon fontos új nemzetközi vízi kereskedelmi útvonal is kialakul majd (néhány elágazással), jelentősen lecsökkentve a tengeri szállítás időtartamát a világ különböző pontjai között. Akinek sikerül megszerezni a helyi vízi utak ellenőrzését (az Északi-sarkvidék, vagyis az Arktisz közelében), a felügyelete alá kerülnek a világgazdaság új közlekedési és kereskedelmi folyosói. Kiváltságos helyzetéből adódóan azután egyedül határozhatja meg a nemzetközi élet folyamatait alakító stratégiákat.
A CÁROK KONKVISZTÁDORAI
Jelentősége miatt a hatalmas arktiszi térség évek óta viszály forrása. A tét óriási, hiszen nemcsak a jövő új és előnyösebb (nyereségesebb) hajózási útvonalainak ellenőrzéséről van szó, hanem az ottani kincsekről is, amelyekért egyre kíméletlenebb a verseny. A birtoklási vágytól fűtött kapzsi törtetők viselkedése a XIX. század utolsó harmadára emlékeztet, amikor a nyugati hatalmak nagy elánnal terjesztették ki uralmukat Afrikára.
Ezúttal a fagyos térségben próbálnak meg többen is – elsősorban Oroszország, Kína és az USA – minél jobb pozíciókat biztosítani maguknak (mások rovására), nem törődve az őslakosok érdekeivel, sem a természet értékeivel, állapotával, egyensúlyával.
Az évek óta tartó vetélkedésben jelenleg – az Ukrajnát 2022-ben hadsereggel megtámadó és területének egy részét elfoglaló – Oroszország áll az élen. A Kreml jelentős katonai és gazdasági fejlesztésekre is készül az Arktiszon. Az utóbbi programhoz Peking is csatlakozna.
Kína másutt is jeleskedik az XXI. századi újragyarmatosításban.
Bár tagadja, mindaz, amit évek óta művel Afrikában, aligha nevezhető korrekt együttműködésnek. A kontinensen Oroszország is igyekszik megvetni a lábát. Megváltoztatva korábbi gyakorlatát, amikor nem törekedett tengerentúli gyarmatok megszerzésére. Akkor inkább a szomszédos területek bekebelezésével terjeszkedett (Szibériában, Közép-Ázsiában, a Kaukázusban, s a Fekete-tenger mentén.) Az 1500-as évek közepétől elsősorban Ázsia, majd később (a XX. században Szovjetunióvá terebélyesedve) Kelet-Európa és a Balkán-félsziget volt a fő vadászterülete.
A gyarmatosító jellegű hódításait és a befolyásszerzési fondorlatait ismerők szerint Rettegett Iván (1530–1584) cártól kezdve a későbbi orosz (majd a szovjet) területfoglalók (tisztelet a kivételnek) gyakran úgy viselkedtek, mint Latin-Amerika hírhedt nyugati konkvisztádorai.
WEBÜL SZERZETT
Az újkori gyarmatosítók feketelistájára más országok, királyságok, császárságok is felkerültek, Japántól kezdve Mexikóig.
Ám azokról sem feledkezhetünk meg, akik korunk online környezetében terjeszkednek. Közülük kiemelkednek a multinacionális nagyvállalatok, amelyek oda mennek, ahol busás nyereséget zsebelhetnek be.
Expanziójuk és hatalomszerzésük a webvilágban is gőzerővel zajlik. A virtuális tér kolóniáit (eddig főként amerikai) technológiai cégek alakították ki.
A lét- és látszatszféra világát mozgató tőke logikája azt diktálja, hogy a kiber univerzumban kialakított új gyarmatokon (is) engedelmes, szófogadó munkavállalók, szolgák és (hamis) információkkal jól manipulálható fogyasztók, kiszipolyozható, sőt bizalmas és személyes adataikkal együtt áruba bocsátható alattvalók tömegei termeljék szakadatlan a profitot. Egy olyan (álszent) világban, amelyben a mindenféle info- és propagandamaszlaggal beetetett, elkábított, félrevezetett, megtévesztett, sőt identitásuktól is megfosztott hiszékeny egyének nem modern konkvisztádorokként tekintenek high-tech meghódítóikra, lebutítóikra, kizsákmányolóikra, hanem már-már digitális megváltókként.
