Véleménybuborékokban élünk

Egyre többet olvasni arról, hogy a fiatalok apolitikusak, nem érdeklődnek a közügyek iránt. Valóban így van, vagy csak mi, felnőttek gondoljuk ezt gyerekeinkről? Most, hogy hatalmas tüntetések vannak Szerbia-szerte, de mondhatnánk azt is, hogy Európa-szerte, láthatjuk, hogy az a sztereotípia, miszerint a fiatalokat nem érdekli a politika, nem éppen igaz. De mi a helyzet egy kisebbségi közösségben, mint a miénk? Vajon a vajdasági magyar fiatalokat érdekli-e a politika, részt vesznek-e a politikai fejleményekben vagy sem? Erre a kérdésre próbálunk választ kapni interjúsorozatunkban, bemutatva egy-egy olyan fiatalt, aki vállalja a politikai szereplést is.

Megpróbáltam olyan fiatalt keresni, aki nem tagja a Vajdasági Magyar Szövetségnek. Tudom, hogy más pártokban is ténykednek magyar fiatalok, a hatalmi Szerb Haladó Pártban is, sőt ellenzéki pártokban is. Tudtam, hogy nehezebb dolgom lesz, nemcsak azért, mert valószínűleg kevesebben lehetnek, mint a VMSZ-es fiatalok, hanem azért is, mert kevésbé láthatóak. Ennek ellenére sikerült néhány nevet megszereznem, de sajnos nem vállalták az interjút, vagy simán elutasítottak, vagy lemondták. Arra a kérdésemre, hogy miért nem vállalják a közszereplést, nem válaszoltak. Sikerült azonban egy olyan fiatalt találnom, aki foglalkozik ugyan a politikával, de másképpen, mint a sorozatinterjúban már megszólaltak.
Ternovácz Áron temerini fiatal. Újságíró. Neve a Magyar Szó olvasóinak nem ismeretlen, hiszen lapunkban is publikál, a Terasz című mellékletben, de főállásban a budapesti Magyar Nemzetnél van.
Temerinben találkozunk, az Office kávézóban. Kerékpáron érkezett, mert, mint mondja, itthon nem használja az autót, így sokkal gyorsabban eljut bárhová, és parkolási gondjai sincsenek. 
 Tudom, hogy édesapád is újságíró, azt is tudom, hogy nemrég még Pesten éltél, huszonkilenc éves vagy, sportoltál is…
– Mindez így van, de kezdjem az elejéről. Temerinben fejeztem be az általános iskolát, az egészségügyi szakközépiskolát pedig Újvidéken. Ekkor még nem gondoltam, hogy apám nyomdokaiba lépek. Profi bokszoló szerettem volna lenni. Világbajnok, vagy olimpiai bajnok! Versenyszerűen űztem ezt a sportot, és nagy ambícióim voltak, mert úgy gondolom, hogy semmibe sem szabad úgy belekezdeni, hogy az embernek ne legyenek nagy tervei. Még azon is gondolkodtam, hogy otthagyom a középiskolát a boksz miatt, mivel harmadiktól délelőtt tanítás volt, délután pedig gyakorlat, így az edzés nem fért bele az időmbe, de aztán meggondoltam magam, és az iskolát választottam. A boksz továbbra is foglalkoztatott, és, hogy valamilyen szinten közel állhassak a sporthoz, a középiskola után Szegeden folytattam a tanulmányaim az egyetem gyógytornász szakán. Sőt még ott is, ismét elkezdtem bokszolni, két évig edzettem, de az egyetem mellett nem tudtam megcsinálni a napi két edzést, így felhagytam a boksszal.
 Úgy látom, a gyógytornászattal is, sőt magától a sporttól is távolabb kerültél, ugyanis politikai újságírókét dolgozol. Hogyan jutottál el eddig? Kétlem, hogy az újságírói szakma nagy álmaid között szerepelt volna.
– Ami azt illeti, a politika folyamatosan jelen volt a családunkban. A VMDK megalakulása óta, persze akkor én még meg sem születtem, de a politikával nőttem fel, akaratlanul is hallgattam apám és barátja, Gusztony András beszélgetéseit, vitáit, de gyakran volt nálunk Vékás János, Ágoston András, aki mellesleg, anyám oldaláról sógorom. Neki köszönhetem, hogy négyévesen már tudtam úszni. Hol a parlamentben volt, hol velünk foglalkozott. De megfordultak nálunk mások is, akik abban az időben közösségünk vezető politikai szereplői voltak. Tehát a politika mindig is jelen volt az életemben, de intenzíven az egyetemi éveim alatt kezdett érdekelni. Először a magyar belpolitika. Jártam a könyvtárakat, naponta órákat töltöttem el magyar politikatörténeti könyveket bújva, folyamatosan kezdtem követni az aktuális híreket. Ekkor tudatosodott bennem az, hogy valójában nem is a gyógytornász szakma az én pályám, így beírtam a Szegedi Tudományegyetem kommunikációs- és médiatudomány szakot, ahol mesterdiplomát szereztem. Persze, a gyógytornászi szakot is befejeztem, mert úgy voltam vele, nem árt, ha van egy „komoly” szakmám is. Így most a végzettségem gyógytornász, illetve kommunikációs szakember. Ezt követően mentem el mesterképzésre Szegeden, de eközben már elkezdtem írni a Temerini Újságnak és a Vajdaság Mának. Ekkor adódott egy lehetőség, hogy részt vegyek a PROKON civil szervezet mentorprogramjában. Mentoraink nagy, országos lefedettségű médiaházakból voltak, a Mandinerből, a Magyar Nemzetből és más médiából. Természetesen ingyen és bérmentve írtunk, így nekem több írásom is megjelent a Mandiner oldalán. Ekkor egy Magyar Nemzet-es kollégám szólt, hogy dolgozzak nekik. Elvállaltam, és gyakorlatilag az egyetemi tanulmányaim befejezése után két héttel már a Magyar Nemzet munkatársa lettem. Két évig voltam Budapesten, életem egy rettentően intenzív periódusa volt. A Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft. ösztöndíjasa is voltam, másfél évig tapasztalt újságírók foglalkoztak velünk folyamatosan. A Magyar Nemzetnél Szentesi Zöldi László foglalkozott velem, ő egyfajta nem hivatalos mentorom volt, tőle nagyon sokat tanultam. Mindemellett sokat dolgoztam is, hol Londonba küldtek, hol Koszovóba, egyik napról a másikra. Munkám teljes mértékben lekötötte napjaimat, ennek ellenére folyamatosan honvágyam volt. Egy napon beszéltem a főnökömmel, és elmondtam, hogy haza szeretnék költözni, ugyanis otthonról is el tudom végezni ugyanazt a munkát, amit Budapesten végzek, sőt itthon még újabb témákkal is gazdagíthatom a lapot.
 A Magyar Nemzet kormánypárti média. Politikai újságírókét milyen korlátokkal kell szembesülnöd, vagy kell-e egyáltalán?
– Minden médiánál vannak különböző szerkesztőségi irányelvek, de az ember úgy vállal el egy adott munkát, hogy ennek tudatában van, és bizonyos szinten a saját világnézetéhez is közel áll az, amit a média képvisel. Olyasmi azonban nem fordult elő, hogy utasítottak volna arra, hogy cikkemben erről vagy arról ne tegyek említést. Ilyenfajta korlátozás nincsen, igyekszem tényszerűen írni, több oldalról is megvilágítani egy-egy témát, és ebből sohasem volt bajom a szerkesztőimnél.
 Meglátásod szerint mennyire érdekli az itteni fiatalokat a politika?
– Többször megkérdezték már tőlem, különösen a 2010-es években, hogy miért nem érdekli a fiatalokat a politika? Abban az időben benne voltunk egy nyugalmi állapotban, politikailag aránylag nyugodt korszakban éltünk. Azt mondják a biztonságpolitikai szakértők, hogy az inga folyamatosan mozog, és a stabilitásból megyünk mindig az instabilitásba át. Ha valakit érdekel, hogy ez miért történik, és meddig tarthat, annak a figyelmébe ajánlom George Friedman: Vihar a csönd előtt című könyvét. A 2010-es évek egy olyan korszak volt, amikor politikai stabilitás volt a régióban, szintúgy a világban is. Ez 2020-ban megváltozott, és azt látom, hogy a fiatalok politikai érdeklődése nő, nyilván abból adódóan is, hogy a világban folyamatosan történnek olyan események, amelyek teljesen meghatározhatják akár a következő harminc évünket is, és ezek a hírek akarva, akaratlanul is szembe jönnek az emberrel a közösségi oldalakon. Innentől kezdve a politika iránt kevésbé érdeklődő fiatalok is valamilyen véleményt formálnak az adott jelenségről. Itt vannak például az egyetemista tüntetések, amelyek valamilyen módon minden fiatalt érintenek, ezért már tudatosan keresik az erre vonatkozó információkat. Az ukrán-orosz háború hírei már senkit sem érdekeltek különösképpen, ugyanakkor, amikor Zelenszkijt fogadta Trump az Ovális teremben, erről mindenki beszélt, és biztosan mindenki beszélni fog majd a békekötésről is. De ez így valahol rendben is van, hogy az egyébként a nem politikával foglalkozó, nem abból élő személyek nem foglalkoznak napi szinten politikával, mert szerintem az mérgezi a tudatot, és elegendő a legfontosabb dolgokról értesülniük.

 Mennyire tartják a fiatalok a politikát haszonszerzési lehetőségnek?
– Ezt nem lehet általánosítani. Mindig is lesznek, és voltak is olyan emberek, akik haszonszerzésből politizálnak, de olyanok is – és szerintem ők vannak többségben –, akik azért lépnek a politika világába, hogy valami hasznosat tegyenek a közösségükért. Egy adott politikai közösségnek feladata, hogy ezeket a haszonszerzőket megpróbálja lerázni magáról, vagy úgy hasznosítsa, hogy tevékenységük ne váljon a közösség kárára.

 Sok média manipulál az információkkal, nem közli le azt, vagy tudatosan bagatellizálja a nagyobb eseményeket, elferdíti a tényeket. Szerinted ez helyes?
– Egyáltalán nem. Az a gond, hogy az internetnek köszönhetően a mai világban kialakultak különböző véleménybuborékok. Az egész online kommunikációnak van egy sajátossága, ezek a véleménybuborékok, az algoritmus is úgy generálja a cikkeket, hogy azokhoz a személyekhez juttatja el, akik a cikkben foglaltakkal értenek egyet, olyan beállítottságúak. A politikusok ezeket a véleménybuborékokat próbálják megnyerni, gyakorlatilag párhuzamos valóságok jönnek létre, és ez nem jó. Én a párbeszéd híve vagyok, de ilyen körülmények között nagyon nehéz egészséges párbeszédet folytatni akár a médián keresztül is. Mindenki a saját álláspontját pufogtatja, elbeszélve egymás mellett a médián keresztül is. Ezt láthatjuk itt is, Magyarországon is. Az egészséges párbeszéd kialakulásához gyökeresen meg kellene változtatni nemcsak a politikum és a média, hanem a társadalom, az emberek hozzáállását is, de ez jelenleg utópiának tűnik.

Ezzel az írással A politika és a fiatalok című riportsorozatunk véget ért, ami nem jelenti azt, hogy a jövőben nem foglalkozunk ifjú politikusok bemutatásával. Divatos filmnyelvvel élve mondhatjuk úgy is, hogy ez volt az első évad. A második évadra még kissé várni kell. Addig talán új arcok, új nevek is felbukkannak, és talán azok is megszólalnak majd, akik most, a jelen körülmények között nem akartak, vagy nem mertek.