Valahol távol, keleten, Távol-Keleten apró emberek nagy gyümölcsfák ágain egyensúlyoznak, kezükben a fáról letépett virág, melynek porzós részével sorra porozzák be, termékenyítik meg a gyümölcsfa virágait. Hogy mért nem hagyják a beporzó rovarokra, méhekre az ember számára kínkeserves munkát? A válasz egyszerű. A világ egyes részeiről szinte teljesen kipusztultak a méhek.
A felsőhegyi bosztányosok, konyhakertészek, köztük elhunyt édesapám, 40–50 évvel ezelőtt, a fóliasátoros zöldségtermesztés kezdeti térhódításakor már végezett hasonló mesterséges megporzást. Apám a főzni való tök száráról letört egy, ahogy a bosztányosok mondták: bakvirágot, a sziromleveleket eltávolította, és a porzóval végigjárta a fóliasátor alatt a virágos tököket. A női virágok bibéjéhez érintve a porzót elvégezte a tök megtermékenyítését.
Esetünkben nem a méhek és többi beporzó hiánya miatt volt szükség mesterséges beporzásra, hanem, hogy korábban piacra kerüljön a főzőtök. Kora tavasszal, amikor a nejlon fólia alatt már kellemes meleg van, a szabadban még hűvös a levegő, kevés az aktív rovar, a potenciális beporzó. Napközben szellőztették ugyan a nejlon sátrakat, de csak elvétve tévedt be egy-egy korábban ébredő méh, légy vagy lepke, ami elvégezhette volna a beporzást.
A szintén bosztányos apósom néhány kaptár méhet helyezett el a fóliasátorok közelében, amivel valamelyest növelni tudta a zöldségfélék, tök, paprika, paradicsom stb. beporzásának hatékonyságát, ezzel együtt pedig nagyobb termésre lehetett számítani.
Ötven éve még rémálmunkban sem bukkant fel a ma nagyon is reális veszély, a beporzó rovarok gyors és tömeges pusztulása, a méhek és poszméhek drasztikus fogyatkozása. Alig tavaszodott ki, de a híradások már arról számolnak be, hogy világszerte drámaian megnőtt a téli méhpusztulás. A vajdasági méhészek a korábbi 10–20 százalék helyett már az ötven százalékot is meghaladó veszteségről beszélnek. A méhcsaládok egy része rosszul telelt, nem élték túl az ínséges hónapokat.
Már 8–10 évvel ezelőtt is arról írt a sajtó, hogy rejtélyes tömeges méhpusztulás tapasztalható, különösen azokon a vidékeken, ahol több napraforgót termesztenek. Nem egyszeri mérgezésről van szó, mivel abban az esetben az elpusztult méheket a kaptár közelében megtalálják. A méhek nem tudtak a kaptárig sem visszarepülni, elvesztek.
Télen általában egy-egy méhkolónia 5–10%-a pusztul el, amit tavasszal a természetes szaporulat pótol. Az elmúlt telek során azonban Európában a háziméh-családok pusztulása 20–50% között volt. Az ismétlődő méhpusztulásoknak több oka is van, szerepe van benne a nagyipari mezőgazdaság által használt vegyszereknek, a monokultúrás gazdálkodásnak, a klímaváltozásnak, valamint inváziós fajok, a varróatka, az ázsiai lódarázs stb. terjedésének.
A növényvédő szerek közül komoly veszélyt jelentenek a neonikotinoid tartalmú szerek. Már kis koncentrációban is károsítják a rovarokat. A neonikotinoidos csávázás során olyan kémiai anyagokkal kezelik a magokat, melyek a mag felületén élő, arra tapadó kórokozókat elpusztítják, így nagyobb eséllyel kel ki a növény. A baj ott kezdődik, hogy a hatóanyag megjelenik a pollenben és a nektárban is. Ennek következtében zavarok léptek fel a méhek táplálékszerzésében, tájékozódásában és etetési folyamataiban. Kísérletek igazolják, hogy amikor a méhek neonikotinoiddal csávázott növények virágjain gyűjtenek, megnő a vírusos megbetegedések száma, és ősszel több lesz még az atka is a kaptárban.
Amikor a méhészek kiviszik kaptárjaikat a határba, például a mostanság virágzó olajrepcére, a kaptárak környékén négy-öt kilométeres körzetben megpróbálják felvenni a kapcsolatot az ültetvények tulajdonosaival, hogy tájékoztassák a méhészt – amire egyébként kötelezik őket az idevágó törvényes rendelkezések – mikor és milyen szerekkel permetezik a repcét, hogy a felhasznált vegyszer mennyire ártalmas a méhekre. Előfordul, hogy nem sikerül kapcsolatba lépni a mezőgazdasági termelőkkel, és ilyen esetben nagy veszélynek vannak kitéve a méhek, ha virágzáskor permeteznek.
Szigorú szabályok vonatkoznak a permetezésre: virágzó növényeket csak akkor lehet kezelni, ha előtte értesítik a méhészeket, és csak engedélyezett, méhkímélő szereket használhatnak a termelők. Az más kérdés, hogy ki milyen módon tartja be a szabályokat.
Évről évre nehezebb helyzetbe kerülnek a méhészek. Az olcsó, hamisított külföldi méz, a faritkítás, a száraz, csapadék nélküli időjárás és a méheket érintő betegségek mind-mind hatványozottan sújtják a méhészeket.
Minden beporzó bajban van. Vajdaságban nem is olyan régen még több mint kétszáz beporzó rovarfaj élt. Napjainkban e fajgazdagság töredékét találhatjuk meg a mezőgazdasági területeken. Már az is nagy probléma, hogy megszűntek a mezőgazdasági táblák szélében a földutak, a dűlők mentén egykor általánosnak számító gyomtársulások, melyek bővelkedtek virágos kétszikűekben. Menedéket biztosítottak a rovarok tömegének. Az utak, csatornapartok, gátak menti mezsgyék is mind kezdik elveszíteni élőhely jellegüket. Befásítják, beszántják, intenzíven kezelik őket, kiszorítva ezzel az utolsó menedékükből is a rovarokat. Vajdaságban az ezredforduló óta több mint 20 000 hektár legelőt, füves rétet törtek fel, a rovarokat és madarakat óriási élőhelyveszteség érte.
A házi méhek csak a jéghegy csúcsát jelentik a problémában, hisz az egyedszám drasztikus csökkenése minden beporzó rovart érint. A beporzó rovarok körében 10-ből egy faj a kihalás szélére került, a méh- és lepkefajoknak pedig mintegy harmada esetében az állomány gyors csökkenése tapasztalható. Ha a beporzók hirtelen eltűnnek, annak katasztrofális gazdasági és ökológiai következményei lesznek. Az ételeink többségét a beporzóknak köszönhetjük, a világ élelmezésének 90 százaléka a rovarok beporzásától függ.
Nyitókép: Gergely József illusztrációja
