„A Duna partján Újpalánkánál kelt át az Attila udvarába induló Priscus Rhetor követsége, itt érintette először Traianus Dácia földjét, és a hőslelkű Zrínyi Ilona 1692-ben itt búcsúzott el sírva, hőn szeretett hazájától.” (Jakobovits Elemér: Ada-Káhlén és a Kazán-szorosnál, 1932)
Történelmi múltját, művelődéstörténeti értékeit és küzdelmeinek elszántságát ismerve, számomra a Délvidék Orsovától Fiuméig terjed; amíg Széchenyi István a reformkor idején az Al-Duna hajózhatóvá tételében látta Magyarország gazdasági fölemelkedésének lehetőségét, vele egy időben Kossuth Lajos a fiumei vasút megépítésekor kiadta a jelszót: „Tengerhez magyar, homokod porából s sarad ragadalmaiból! Tengerhez magyar!” Orsova és Fiume, a magyar királyság keleti és nyugati kapuja között volt a történelmi Délvidék, ahol az évszázadok során megszülettek egyedülállóan szép gazdasági, kulturális és szellemi értékeink.
Fiume, a Quarnerói-öböl jeles kikötővárosa 1776 és 1809, 1822 és 1848, valamint 1868 és 1918 között – kényszerű megszakításokkal ugyan, de mindig a magyar–horvát államszövetség rendjének megfelelően – csaknem száztíz évig játszott meghatározó szerepet a magyar nemzet történelmében. Gazdasági ereje mellett magyar kultúrateremtő szerepe is volt a városnak, jelentős magyar középiskolái – a M. Kir. Főgimnázium, a Császári és Királyi Haditengerészeti Akadémia, a M. Kir. Tengerészeti Akadémia, a M. Kir. Felsőkereskedelmi Iskola és az Állami Polgári Fiúiskola és Kereskedelmi Tanonciskola – kiemelkedő tudós-nemzedékeket adtak a magyar történelemnek. Országosan is jelentős hírlapok hagyták el a város nyomdáját, és értékeket teremtett Fiume magyar könyvkiadása is. Vele szemben az egykor virágzó Orsova az első török betörésektől kezdve folyamatosan veszítette jelentőségét a keleti végeken. S amíg Fiume történelmét a Zrínyiek és a Frangepánok határozták meg, addig Orsova történelmében a népe iránt elkötelezett tanítók és egyházi méltóságok elszántsága védte a közösséget. Amíg Fiume az 1868. évi XXX. t. c. alapján a magyar koronához csatolt külön testként létezett, addig Orsova 1912-ig, az első balkáni háború utáni összeomlásig az oszmán helytartókkal osztotta meg önkormányzati hatalmát.
Egyes vélemények szerint Orsova neve a magyar Örs törzsnév szláv képzős származékából való. Egykori helyén a rómaiak Dierna néven építettek castrumot. 1091-ben Szent László serege itt verte meg a betörő kunokat. A korabeli iratokban 1349-ben Vrsua és Orsuua, 1351-ben Orsva, 1396-ban Orswe, 1428-ban Orsova, 1440-ben Orsaua, 1481-ben Orseva, 1689-ben pedig Hersova alakban fordul elő. A török idők elmúltával az első bánáti települések között volt, ahová németeket telepítettek. 1718-ban újraalapították római katolikus plébániáját, 1746-ban felépült az ortodox temploma is. 1869-ben a város 1555 lakója közül 767 volt ortodox, 723 római katolikus, 37 evangélikus és 13 zsidó vallású.
Szabó Zoltán – a magyar népies irodalom jeles képviselője – 1936-ban megjelent, A Vaskapun túl című könyvében orsovai élményeit összegezve így fogalmazott: „A Kárpátok, mint a nagy dolgok általában, nem kezdődnek nagy lendülettel; a hatalmas itt még nem a hegység, hanem a Duna, a víz. A kazán komor sziklái is inkább a folyó hatalmáról beszélnek, mint a hegyek nagyságáról és erejéről. Ezek Orsova fölött lankásan és szelíden kezdődnek. De később belőlük születnek a Retyezát rideg csúcsai és fekete tengerszemei, szélükön az élespirosan fénylő kövekkel. Itt állnak a fák, szelíd előőrsei a későbbi erdőknek.”[1]
Orsova évszázadokon át egyik meghatározó központja volt a magyar Al-Dunának. A galambóci szorulattal kezdődik a Dunának Kliszura néven ismert völgyszakasza, amely a természeti szépségek kimeríthetetlen vidékén át Orsováig terjed – írta Az Alduna vidékének település-földrajzi ismertetése című, 1905-ben megjelent könyvében Boleluszko Sándor. Ott, ahol a Duna délkeleti irányba fordul, ott kezdődik a zuhatagok vészes sorozata. „Egymást követik a Kozla, Dojke, Izlasz, Nagy- és Kis-Tachtalia, Greben és Jucz sellők. Ebben a szakaszban írja le a Duna karakterisztikus V alakú hajlását. […] Plaviseviczán alul lép be a Duna eddigi északkeleti irányát megtartva a 9,1 km hosszú, magas és meredek hegyfalak uralta Kazán-szorosba. A Csernán alul a folyam medre jelentékenyen kiszélesedik, körülvéve az Ada-Kaleh (Új-Orsova) szigetet. E helyen a Duna megváltoztatja irányát, délkeletnek hajlik, hogy végleg elhagyja hazánkat.”[2] A vidék a történelmét az időszámításunk kezdete óta jegyzi, midőn már hatalmi túlsúlyra vergődtek a dákok, megalakították a maguk dák országát, Dáciát. A római császárok már ekkor megindították végeláthatatlan küzdelmeiket Decebál birodalma ellen, de csak Kr. u. 107-ben, Trajánusz második győzelme után lett római tartomány a meghódított országból. Másfél évszázadig tartott a római uralom, s ez alatt az idő alatt kolóniák és castrumok sora épült a vidéken. Többségük neve nem maradt fönn az idők során, csak Tierna vagy Colonia Zernensium (Orsova) és Ad Mediam (Mehádia) neve őrzi a római idők emlékét.
1241-ben a tatárok betörése egy év leforgása alatt romba döntötte az immár csaknem harmadfélszázados magyar királyságot. IV. Béla király országépítő elszántsága kellett ahhoz, hogy Magyarország a romokból ismét feltámadhatott. Királyunk különös gondot fordított „a dunai végszélek megerősítésére és benépesítésére, mert ezen vidék felől érte eddig az országot a legtöbb veszedelem. Megalkotta Dél-Magyarország várvédelmi rendszerét, és ezzel lehetővé tette, hogy az egyes várak, mint stratégiai középpontok körül csoportosulhatott a környék lakossága.” Ezek a várak vagy újonnan létesültek, vagy pedig a régi alapokon már fennállottak, de IV. Béla által erősíttettek meg, és illeszkedtek bele a védelmi rendszerbe. „Így találjuk a Duna bal partján Palánk helyén Horom királyi várat, lejjebb Pozsezséna és Mecsevics között Buthoczin vagy Pazsazsin várát; Moldova és Kronini között is állott egy erősség, a Kazán szorosban a Veteráni barlang felett Peth (Petie) vára, tovább Orsova, a Cserna völgyében pedig Miháld. Később létesült azután Zsigmond király idejében Koronini szomszédságában Szent-László vára.”[3] Az erődrendszer kiépítését a magyar királyok IV. Béla után is folytatták.
(Folytatjuk)
[1] Szabó Zoltán: A Vaskapun túl; Budapest – Az Élet kiadása, é. n. [1936. október], 174 p. – 4. Balkáni útikönyv
[2] Boleluszko Sándor: Az Alduna vidékének település-földrajzi ismertetése; Budapest, 1905. 6–7. p.
[3] Uo. 20. p.
Nyitókép: Az orsovai Korona kápolna
