Egyszer volt egy Csikós banda

– Kilencen voltunk testvérek, azaz tízen, de Józsi (1936) kisgyerek korában torokgyíkban meghalt. Saját földünk kevés volt, se ló, se kocsi, se eszközök a műveléséhez. Amit apánk dolgozott, abból kellett kijönni, napszámba járt meg a Kefe Misával (Tóth Mihály) készítették a lószőr meszelőket, ezekkel házaltak. Anyánk járt gazdasszonyokhoz mosni, takarítani a faluban. Azután, ahogy a gyerekek nőttek, amint munkára voltak foghatók, ők is mentek napszámba dolgozni. Szükség volt a kézi munkaerőre, nem csak a nagygazdáknál – kezdte visszaemlékezését a felsőhegyi Molnár Csikós Ilonka.

A BANDAGAZDA DIRIGÁL

–Voltak összeszokott napszámos bandák, egy-egy bandagazda irányításával, aki szervezete a munkát, egyezkedett a gazdákkal. Átaljából fogták fel a munkát, megegyeztek a tulajdonossal, hogy mekkora összegért kapálnak meg egy hold kukoricát, mennyiért egyelik a répa holdját, mennyiért szedik a cirkot vagy törik a kukoricát. Szárvágással, kévekötéssel, a termény kocsira pakolásával együtt vagy anélkül.

Kezdtem napszámra járni ilyen-olyan bandával, de nekem nem igazán tetszett a munkamódszerük, nem szerettem „elcéklézni” az időt, ha már csinálom ezt a munkát, akkor azt rendesen, lelkiismeretesen végzem. Úgy döntöttem, inkább a magam elvárásai alapján állítok össze egy bandát. Úgy is lett, 25 évig vezettem a testvéreimből összeállított bandát.

Én szerveztem és fogtam fel a munkát, a bandámba külső „vállalkozó” nem igen fért be. Voltunk elegen Csikósok, a szűkebb rokonságból, sógorságból még csak-csak bekerült valaki a bandába, de mást nem vettünk be, nem azért, mert nem találtunk volna szorgalmas, megbízható munkaerőt, hanem már voltunk elegen testvérek, egy bandát alkottunk.

Azért akadt idegen is köztünk, például a Szalvai Laci és neje, az Irén. Tetszett nekik, hogy hű, meg hát, ti jól keresetek, de bizony 3-4 nap után azt mondta a Laci, hogy ő nem bírja a tempót, amit a Csikósok diktálnak.

Azzal hecceltek bennünket, hogy a „Csikósok a Bogaras nyitók, meg a zárók.” Mi kezdjük a munkát legkorábban a bogarasi határban, és mi maradunk legtovább, estig, amikor már senki sincs Bogarasban. Mi jöttünk be utoljára. Muszáj volt, rengeteg munkát felfogtunk, a kapálástól, a kukorica- és a cirokszedésen keresztül a répaegyelésig.

Akkoriban a kukoricaszedés azt jelentette, hogy a csőtörés után, a kukoricaszárat levágjuk, kévébe kötjük és kúpokba rakjuk, a termést pedig felpakoljuk a gazda kocsijára, hogy minél előbb haza tudja szállítani a határból.

A tanyavilágba biciklivel jártunk. A faluban, csak a mi utcánkban 8-10 gazdának szedtük a kukoricát. A Döme Miklós bácsinak is szedtük a kukoricáját, kötöttük a szárat, az Eszti nénitől kaptunk kávét, hozta utánunk, hogy álljunk már meg legalább kávézni.

Annak ellenére, hogy a banda tagjai mindannyian idősebbek voltak nálam, hallgattak rám. A Zabos sógorom a zentai élesztőgyárban dolgozott, jött velünk is napszámba, de akasztotta a körmét, akadékoskodott, hogy ezt vagy azt nem úgy kellene csinálni. Én meg hamar felkapom a vizet: a gyárban dirigálhatsz, de a bandában nem! Aztán már nem volt vele gond. Két dudás egy csárdában nem fér meg.

A gazdákkal szót tudtam érteni, igaz, például a Rúzsa Matyi bácsival nehezebben ment az egyezkedés, de végül vele is megállapodtunk a munkadíjban. Négyen-öten egy hold kukoricát, vagy akár többet is megkapáltunk naponta, ha nem volt túl gazos. A hetvenes években még alig használtak gyomirtót, a kapa volt első számú gyomirtó. A kukorica két kapálás után éréskor is szép tiszta, gazmentes volt.

„ZÖLDRE FEKETÉT”

–Vigyáztunk arra, hogy mindenki a saját sorát kapálja a második kapalás alkalmával is. Nem volt kifizetődő elmismásolni a gyomok kivágását, hogy majd húzok rá egy kis földet, „zöldre feketét”, aztán majd lesz valahogy. Nem, pontosan tudtuk melyik gazdánál ki melyik kukoricasort kapálta meg az első kapáláskor, és azt sort kapta második kapálásra is. Nem volt vita, hogy valaki elhagyta első alkalommal a parét, és utána másnak kellett kikapálni. Segítettünk azért egymásnak, de aki túl gyorsan halad, elhagyja a többit, az nem végez rendes munkát.

Ugyanezt a módszert alkalmaztuk a szárvágáskor is, amikor levágtuk, kévébe raktuk a kukorica szárát, mindenki azokat a kévéket kötötte be, amelyiket ő vágta le és rakta össze. Nem volt mindegy, hogyan fekteted egymás tetejére a szárat, ne álljon szanaszét, a töve a tövénél legyen. Ha szanaszét áll, az olyan kévéket nem jó kúpozni. Nem mindegy, hogy kötöd be a kévét. A Horváth sógoré sokszor kioldódott, ő csak „begombolta”. Nem gombolni kell, hanem kötni. Igyekezett mindenki, hogy kevesebb kéve szár legyen, ezért nagy kévéket raktunk és kötöttünk, kevesebbet kellett fordulni a kúpba rakás alkalmával.

Urában András, azaz Bandi, az uram, jobb szerette szárba kötni, a korai harmattól még puha volt a szár, alkalmas kévekötésre. Voltak olyan parcellák, amelyekbe keresztül volt vetve cirok, azt levágtuk és cirokszárba kötöttük a kévéket. Nem pedig madzagba, a nejlon madzagot az egerek előszeretettel szétrágták, és mire vitték volna haza a szárat.

Kapáláskor nem kértünk reggelit sem ebédet, nem volt szokás, meg időveszteség lett volna várni, hogy hozzák az ételt. Mindenki vitte a maga elemózsiáját, vágtunk disznót, volt szalonna, kolbász, sonka, mellé hagyma, jó erős koszt az egész napi munkához. Elmaradhatatlan volt a meggykiszi, melegben nagyon jó, üdítő csemege. Pihenőt ritkán tartottunk munka közben, reggeli és egy kis ebédszünet félét, pihenő gyanánt. A cigarettázókra való tekintettel – én is dohányoztam – a sor végére érve el lehetett szívni egy-egy szál bagót. Kár, hogy nem volt olyan hosszú, mint a kapanyél, hogy tovább tartott volna a pipahuja – tréfálkozott a társaság.

Az első kapálást meg kellett ejteni a kukorica négyleveles fejlettségi állapotáig. A második kapálást sem lehetett halogatni, amikor már térdig ért a kukorica, nagyon ideje volt. Ha nagy a kukorica szára, nem halad a munka, kerülgetni kell.

40–50 évvel ezelőtt nem voltak annyira meleg tavaszok, és olyan forró a nyarak, mint az elmúlt években. Persze megtörtént, hogy cukorrépa egyelése alkalmával nagy meleg volt, nem győztünk inni. Az egyik tanya körül répát egyeltünk, és répaleveleket raktuk be körben a mici alá. A friss zöld levelek árnyékot tartottak és hűtöttek is valamennyire, hogy ne kapjunk hőgutát.

A kapálásra az ivóvíz előkészítése úgy nézett ki, hogy este az ötliteres műanyag flakonokat megtöltöttük vízzel és beraktuk a mélyhűtőbe. A hajnali indulásig a víz kásás jéggé fagyott. A vizes kulacsokat papírzsákba raktuk, a zsák száját madzaggal bekötöttük, hogy minél tovább hidegen tartsa.

A NAPSZÁM ÁRA?

–Mai árakat figyelembe véve, egy hold kukorica kapálása 100–120 euró dinár ellenértéke volt. Ezt öt felé kell osztani, öten kapáltunk meg egy holdat egy nap alatt. Ma már 500 dinár órabért is elkérnek, az időt pedig el lehet csellengeni.

A kukoricakapálás a 80-as években lassan kiment divatból, a nagyobb gazdák traktort vettek a hozzá való kapcsolható eszközökkel, permetező gépet stb. Azóta szórják égre-földre a rengeteg gyomirtót, rovarölő szereket, mérgezik a környezetünket. A Csikós banda több mint húsz évig dolgozott együtt kukoricakapálás és betakarítás, kukoricatörés idején. Amikor ez abba maradt, néhányan a Danyi Jóska rózsakertészetében dolgoztunk tíz évig. A palántálástól a rózsa szemezéséig mindent csináltunk. Aztán a rózsatövek felszedését és átszállítását is végeztük, minden munkafázist mi csináltunk. Danyi Pistának Zentán, a Kisrétben van rózsakertészete, de Szeged–Szőregen is volt ültetve nagydarab rózsája, 40–50 ezer rózsatő. Ott is dolgoztunk néhány évben.

SAJÁT BOSZTÁNY

–Már hosszabb ideje nem járunk a férjemmel, Bandival napszámba, 2000 óta saját bosztányunk van. Bosztányos falu Felsőhegy, mi is bosztányosok lettünk, fóliasátor alatt neveljük a zöldségféléket, de nem nagyban. A kertben hat kvadráton termelünk zöldségféléket, van paprika, paradicsom, káposzta, uborka, karfiol, karalábé, krumpli, borsó, mindenféle. Mindenből egy kevés, a termést viszem Zentára, a Tornyosi úti kis piacra, itt adom el apródonként – mondja Iloka.

–Annyit hoz a bosztány, hogy kettőnket teljes egészében ellát, mondhatni ebből élünk, bár nekem van valamennyi nyugdíjam. A zentai téglagyárban lehúztam 30 évet, nem volt könnyű munka, voltam kihordó, a kemencéből talicskáztam ki a kiégetett téglát, aztán fűtő, végül bágerkezelő – tette hozzá Bandi.

–Két napszámos, úgy kerültünk össze, hogy egy helyen, együtt dolgoztunk, hétvégeken bálokba jártunk, utóbb összeházasodtunk. Az egyik nővérem akkor már Németországban volt, eladó lett a kis háza a Táncsics Mihály utcában, egy szoba, konyha. A Bandival jártunk, rákérdeztem, akarsz nősülni, van ház eladó és nem is drágán, 2 millió dinárét vettük meg. 1975-be költöztünk ide, azután ment a Bandi a cukorgyárba, majd a téglagyárba.

Az Attila fiunk hat hónapos volt, amikor már biciklivel vittem a Katona Jani bácsi bosztányába, a Rúzsa dűlőbe. A nagy villanykaró tövében leterítettem egy pokrócot, nagy esernyő alá egy-két játékkal betettem a gyereket, én meg csináltam a dolgomat. Ha elmászkált visszavittem. Ha esett az eső, a spediter kocsi alatt készítettem neki helyet, hogy ne ázzon. Jóformán a bosztányban nőtt föl, lehet, hogy ezért nem szereti.

A bosztányos napszámos munkát váltotta fel az átaljás munka a Csikós bandával, a vezetésem alatt, de utóbb csak visszatértünk a bosztányba, de már a sajátunkba. A fiunk Németországban dolgozik, több Csikós is kint van, de ő hazajön, itt a faluban épített szép házat, mellettünk – mondta Ilonka.