A felgyorsult információáramlás világában élünk. Ha valaki elég sokat ül a számítógép képernyője előtt, vagy elég sokat olvasgat a mobiltelefonján, egy-egy kérdésnek alaposan utánajárhat, sőt egy témáról (ha tud angolul) fél óra alatt annyi könyvet letölthet, a legjobb kiadóktól, hogy egy egyetemi szemináriumi dolgoztra is elég irodalmat összeállít.
Nehéz ezt a helyzetet kezelni, de ezért vannak az írott és a nem utolsósorban magyar nyelvű könyvek, amelyeket szakemberek írnak. Ilyen szerző Orbán Balázs. Ráadásul többféleképp olvashatjuk a könyvét. Ha csak a főszöveget olvassuk, akkor egy hosszabb, jól átgondolt esszét olvasunk, és így akár egy nap vagy egy délután alatt is a végére juthatunk. Ha bele akarunk mélyedni a témába, akkor olvassuk el a sok és igen részletes jegyzetanyagot (amelyekben körmönfontan további utalások is vannak Harvard-típusú hivatkozásokkal). A lábjegyzeteket igen kis betűkkel nyomtatták, de még így is van több oldal, amelyen hosszabb a jegyzetanyag, mint a főszöveg. A könyvet akár frappánsan azzal is kezdhették volna, hogy milyen stratégiák mentén lehet olvasni. Én nagyjából a feléig a főszöveget a lábjegyzetekkel együtt olvastam. A jegyzetekben ugyanis a szakirodalom javából, a legnevesebb szerzők téziseit fejti ki, magyarázza a szerző, vagy a jól ismert magyar szerzőkét, akik az elmúlt századokban gondolkodtak stratégiákról, nemzetről, magyarságról. A főszöveget és a jegyzetanyagot együtt olvasni kényelmetlen volt nekem, mert vagy itt, vagy ott elvesztettem a fonalat, ezért úgy döntöttem, hogy csak a főszöveget olvasom, és a jegyzetekre meg visszatérek. Úgy gondolom, hogy ilyen sok és hosszú lábjegyzetet nem szerencsés könyvbe szerkeszteni, a magyarázatokat el lehetett volna helyezni szövegdobozokban, és abban az esetben a jegyzetek valóban csak utalások és hivatkozások lettek volna.
Egyébként a könyv jegyzetanyaga tényleg nagyszerű, egyes jegyzetek olyanok, akár egy kis esszé, szösszenet vagy egy-egy könyv lényegének megragadása. Semmiképp se hagyjuk ki őket, csak találjuk ki, hogyan vágjunk bele a könyv tudásanyagának bekebelezésébe. A szerző által hivatkozott olvasmányok a különböző társadalomtudományok legjobb termékei, de évekig tartana végigolvasni őket, ha össze akarnánk foglalni róluk a legfontosabb adatokat, akkor az többször tíz oldalt is kitenne. Már az első oldalakon Gaddistől (korszakunk egyik legnagyobb szaktekintélye) Szun-cu-ig (a katonai stratégia legfelkapottabb középkori kínai szerzője) ugrunk térben és időben. Egyszóval a szerző tájékozottsága vitathatatlan, és a magyar szerzők alkotásaira, fontos mondataira is kiterjed (pl. Zrínyi Miklósra, Antall Józsefre).
A könyv lépésről lépésre vezet be bennünket a stratégiaalkotásba, és a szerző, aki bevallottan politikus, jó érzékkel fejti ki (hiszen egy politikusnak végül is ez a dolga), hogy a stratégiaalkotás akkor sikeres, ha nem tévesztjük szem elől a célokat, és számolunk az eszközeink végességével. Maga a szerző is ilyen hozzáállással írta a könyvét. Egy stratégia viszonylag állandó kell hogy legyen, de valamennyire rugalmas is. Egy ország tekintetében jól fel kell mérni, hogy milyen tényezőkkel kell számolni. A stratégiaalkotásról egy középkori freskó kapcsán (Lorenzetti XIV. századi műve) folytatja a bevezetését a szerző, majd rendkívül racionálisan érvelve fejti ki, mennyit számít az, hogy egy országban milyen fontos a rendszer, és annak működése. A hidegháború vége, majd a nyugati „történelem vége” (ez a híres Fukuyama-tézis) után a történelem mégis folytatódott, és ekkor jött el annak az ideje, amikor érdemessé vált stratégiát alkotni. Magyarországon különösen akkor lett ez aktuális, amikor 2010-ben a magyarok „egy új rendszert alapítottak meg” (Orbán Viktor mondta ezt a választási győzelmi beszédében).
A szerző nem megy mélyebbre a kérdés boncolgatásába, inkább a könyv központi témájára fókuszál, magára a magyar stratégiára, és ehhez a történelmet hívja segítségül, de abban sem mélyed el. A magyarság történetéből néhány fő gondolatot emel ki. Voltaképpen a szerző történelemszemlélete abba a diskurzusba illeszkedik, amelyet az átlagos, vagyis nem történész magyar értelmiséginek tudnia illik, viszont a szerzőt a szaktörténészek számos esetben pontosítanák. Azonban a könyv a stratégiaalkotásról szól, nem a történelemről. Ily módon faggatva a történelmet hat lényeges dolgot emel ki (1. A magyarok szabadságszeretők, és „ütésre keményednek”; 2. Vitézkedők, de nem hódítók; 3. Szkeptikusak az idegen eszmékkel szemben, de a saját képükre formálják őket; 4. Egyszerre nyugatiak és keletiek; 5. Egyszerre megosztottak és egységesek; 6. A politikai életben fontos szerepet játszik a kereszténység). Ez alapján, és a kihívásokra válaszul, jelölte ki Magyarország politikai irányvonalát és a fontos lépéseket a kormány.
A szerző munkájának végén összefoglalta a magyar stratégia egyszeregyét, ez sokoldalú, és az egész rendszer működését és struktúráját is kijelöli. Ezek közül kiemeli, hogy a magyarság a hagyományos keresztény kultúra alapjain állva értelmezi az emberképet, a magyarok szerint az ember egyszeri és megismételhetetlen, amin a haladás, fejlődés sem változtat. Elfogadja, hogy a munka része az értelmes életnek. A magyar társadalom alapeleme, a társadalom alapegysége a család, és az egyén csak közösségben létezhet. Magyarnak lenni azt is jelenti, hogy az egyén az azonos identitást valló emberek közösségébe tartozik, ez a legmagasabb közösségi szervezőerő, amelyet az állam testesít meg. Mindez tekintettel van a polgárok belső autonómiájára. A magyarság olyan Kárpát-medencében él, amelyet másokkal is megoszt, és ennek a térségnek erős szereplője szeretne lenni, meg akarja őrizni szabadságát és függetlenségét. A siker esélyét a magyaroknak az erős magyar állam nyújtja. A külpolitikában a legfontosabb szereplők az államok, amelyek egy-egy terület felett gyakorolják a legnagyobb hatalmat, amely a saját érdekeiket követi. Magyarország helyzete szorosan összefonódik a közép-európai térség politikai folyamataival. A könyv még 2020-ban íródott, amikor úgy tűnt, hogy a nemzeti érdekérvényesítés garanciája a visegrádi közösség is. Azóta az érdekérvényesítés más módját kell keresni, hiszen a visegrádi közösség a legjobb esetben is átmenetileg szétforgácsolódott, de magyar részről a szándék nem változott, miszerint nekünk magyaroknak Közép-Európa a végzetünk, és az egyetlen esélyünk a térség megerősödése.
A könyvet érdemes elolvasni, hiszen a politikai lépések értelmét tisztábban láthatjuk, és egyben önmagunk számára is világosabbá válik, mit jelent okosan magyarnak lenni.
