Kuka

Nem a kuka emberekről elmélkedek ezúttal, noha megtehetném, különösen most, amikor a fél ország feleszmélt kukaságából, és megszólalt, a másik fele pedig megkukult. Taglalhatnám, hogy miért történt mindez, de hagyjuk a politikát, foglalkozzunk inkább a kukával, azaz a szeméttárolóval és annak tartalmával.

Kezdjük talán azzal, hogy miért kuka a kuka. Az úgy történt, hogy egy augsburgi cég még a múlt század húszas éveiben szabadalmaztatott egy olyan szemétszállító autót, amely nemcsak elszállította a hulladékot, hanem fel is aprította, így nagyobb mennyiséget tudott egyszerre magával vinni. Ezután még egy újítást bevezettek, olyan tartályokat gyártottak, amelyek tartalmát a teherautókba egyszerűen bele lehetett üríteni. Ez az új szemétgyűjtési és -szállítási megoldás gyorsan elterjedt Európában. Az augsburgi cég szemétszállító autóin a vállalat nevének, a Keller und Knappich Augsburgnak a rövidítése állt: KUKA, azaz kuka. Tehát az egyik kuka szavunknak a másik kuka szavunkhoz semmi köze.

Városaink utcáin, sőt ma már a falvakban is számtalan kuka látható. Ide dobjuk ki a szemetet és mindazt, amire már nincs szükségünk, vagy úgy gondoljuk, hogy nincs szükségünk. Mindent, ami értéktelen, legalábbis amit értéktelennek tartunk. De valóban értéktelen-e mindaz, ami a kukába kerül? Biztosan hallottak már arról az angol kisfiúról, aki a szeméttelepről egy megsárgult nyomatot vitt haza. Tizenvalahány évre rá megmutatta egy szakértőnek, és kiderült, hogy Dürer A Lovag, a Halál és az Ördög című rézmetszetét dobta ki valaki annak idején a szemétre. Nemcsak Angliában történt meg ilyesmi, hanem nálunk is. Egy ismerősöm, aki hobbiból szerb festők alkotásaival kereskedik, elmondta, hogy egyik reggel, amikor vitte le a szemetét, a kukának egy képkeret volt támasztva. Nem gondolta, hogy a rámában kép is van, vagy ha van is, biztosan egy ócska másolat. Amikor megfordította a keretet, meghűlt benne a vér. Egy kevésbé ismert szerb festő alkotása volt benne. Hazavitte, letisztította róla a koszt, és eladta ötszáz euróért.

Ismertem egy professzort, aki naponta körüljárta a belváros kukáit. Sokan sajnálkozva nézték, de nem törődött velük, ő rendületlenül kukázott és kukázott. És ha nem is naponta, de időnként kihalászott onnan egy-egy értékes könyvet.

Persze vannak másmilyen kukázók is, olyanok, akik félrelökik a festményt, eldobják a könyvet. Ezekből a kukázókból van a legtöbb, és a számuk egyre szaporodik. A minap láttam egyet a piac közelében, aki egy eldobott fél kiflit emelt ki a szemetesből, és azonnal fel is falta. Arcán elégedettséget láttam.

A legtöbb kukázó ebből él. Olyan dolgokra vadásznak, amelyeket a hulladékgyűjtő cégek átvesznek, és fizetnek is érte. PET-palackokat, alumíniumdobozokat, különféle fémhulladékokat. De elviszik a kidobott szekrényeket, ágyakat is. Kis reparálás után viszontláthatjuk azokat az újvidéki nejlonpiacon, vagy ha nem sikerül a felújítás, akkor egyszerűen eltüzelik. Emberek milliói élnek a kukákból, és mellettük egy feltörekvő iparág is kifejlődött. A hulladékfeldolgozó iparág, amely feldolgozza a szemetünket, hogy ismét eladhassa nekünk. A kukázók pedig majd elviszik, miután kidobtuk. És így napról napra, hónapról hónapra, évről évre. A szakemberek körforgásos gazdaságnak nevezik ezt a rendszert, mert így a lehető leghosszabb ideig meg lehet őrizni a termékek értékét a gazdaságban, és minimalizálni lehet a hulladékkeletkezést.

Mint már írtam, vonatkozik mindez a kukákra.