Nem tudok a táncról általánosságban beszélni. Utánanéztem, hogy a táncművészet világnapját április 29-én ünnepeljük, meg elolvastam jó néhány írást azzal kapcsolatban, hogy hozzáértők hogyan írják le, milyen érzéseket társítanak hozzá, de nem idézek tőlük, azok mind lopott gondolatok lennének. Elmondom, nekem mi a tánc, engem mivel ejtett rabul. Tizenöt évig napi rendszerességgel táncoltam, és habár se kimagasló táncos, se tánctanár nem lettem, beleivódott az életembe, formálta, gyönyörűvé varázsolta a fiatalságomat.
Dávid Csilla felvétele
Alsós voltam az iskolában, amikor jött egy körözvény, hogy a Flamenco táncklub jazzbalettra várja az érdeklődőket. Azt hittem, hogy az klasszikus balett, és mindenáron menni akartam. Elképzeltem, amint kis tüllszoknyában röpködök a színpadon, elegáns és könnyed mozdulatokkal lépkedek. Az otthoniak annyira nem voltak elragadtatva az ötlettől, mert addigra már ott volt a zeneiskola heti négyszer, meg a hittan, de háromheti regnálás után végül elvittek a klubba. Világmegváltó esemény volt, mert rögtön éreztem, hogy ez az én terepem. Persze tütüről szó sem volt, hiszen jazzbalettra jelentkeztem, de nem is bántam, engem ott minden elvarázsolt. Nem kellett mást tenni, csak mozogni a zenére, hajladozni erre-arra, guggolni, ugrani. A jazzbalettről gyorsan átváltottunk latin táncokra, és az lett az igazi szerelem. Éltem-haltam a táncért, akár hányszor volt próba, mindig mentem, ahhoz mindig volt kedvem. Szüleim néhányszor el-el ejtették azt a mondatot, hogy ha nem tanulok rendesen, akkor a tánc lesz az, amit abbahagyunk, de én tudtam, hogy engem innen már nem lehet kimozdítani, megfertőződtem, történjen bármi, a tánc marad. Hogy is lehetne tánc nélkül élni, hiszen táncolni boldogság, öröm, felszabadulás, az a nap fénypontja, mikor táncra megyek?!
Megszólal a zene, és muszáj rá reagálnod, egyszerűen nem tudsz mást tenni, önkéntelenül mozdul meg a csípőd, a karod és a lábad. Nem kell hozzá tudás, csak engedned kell ennek a belső erőnek, késztetésnek. A tánc nem arról szól, hogy lépéseket és koreográfiákat sajátítasz el, hanem arról, hogy útjára engeded azokat az érzéseket, amelyeket kivált belőled. Ha soha semmilyen tánclépést nem tanultál volna, akkor is tudnál táncolni, szárnyalhatnál, röpködhetnél, csak nem mersz, mert félsz, hogy mit szólnak mások, hogy hülyének néznek. Ha olyan zenét hallasz, ami érzéseket vált ki belőled, ami felpezsdít, akkor szinte húzza valami a kezed, nem tudod a tested mellett tartani, a csípőd akaratlanul kimozdul oldalra, ahhoz kell erő, hogy mozdulatlanul állj, hogy lefékezd, visszafogd magad. Pedig ha engednéd szétáramlani a testedben az energiát, máris táncolnál, megkönnyebbülnél. Én sokszor táncoltam otthon egyedül. Becsuktam a szobám ajtaját és úgy táncoltam, mert úgy éreztem, hogy ez egy intim dolog, nem szerettem, ha valaki látta. Az koreográfia nélküli dolog volt. Betettem valami jó zenét, és csak lépkedtem, hajoltam, nem gondolkoztam a következő pillanaton, csak kiléptem arra, amerre éreztem, ahová kénytelen voltam, beazonosíthatatlan mozdulatok jöttek ki belőlem néha a talajon, néha a falnak, a szekrénynek támaszkodva. Sosem tudtam megmondani, olykor miért táncoltam így egyedül, akkor mi késztetett rá, de valami boldogságot éreztem olyankor, teljességet.
Persze a latin táncokhoz lépesek kombinációját sajátítottuk el, az nem egy ilyen vonaglás volt, és az a versenyzésről is szólt, de a tánc volt a lényeg, ha nem lettek volna versenyek, akkor is táncoltam volna, csak magáért az élményért. Imádtam minden energiámat beleadni, a végtelenségig elfáradni, teljes gőzzel, szenvedéllyel táncolni. Sokszor hallottam azt a kissé vicces kijelentést, hogy a tánc vízszintes vágyak függőleges kifejezése, és tagadhatatlan, hogy a táncban ott a vágy, a szenvedély, a szerelem is. Ha megnézünk egy tangót, az tiszta tűz. A férfi és a nő szinte eggyé forrva táncol, a fejtől egészen a lábig kontaktusban van a két test, egyszerre mozdul, egyszerre lélegzik. Nem véletlen, hogy felnőttként sokan iratkoznak be tangóra, salsára, meg egyéb táncokra, hiszen a szenvedélyt, a felszabadulást mindenki vágyja, ezért is van ennyi táncklub a nagyvárosokban.
A mi néptáncunk ennél sokkal távolságtartóbb, visszafogottabb, higgadtabb, de abban ugyanúgy benne van az összes érzés. A szerelemtől a fájdalomig minden fellelhető benne, legyen az lassú vagy tempós, páros vagy körtánc. Szóval teljesen mindegy hogyan, és mit táncolunk, a lényeg, hogy merjünk megmozdulni, táncra perdülni, mert amit kapunk, az semmivel össze nem hasonlítható, felszabadító érzés.
