A szerbiai és a horvátországi sajtóban időnként szóba kerül a két ország közötti határvita, illetve a határok rendezetlensége. Alkalomadtán különböző elméletek, álhírek kelnek szárnyra, amiknek nem lehet hitelt adni, de ezek az írások újra és újra rámutatnak arra, hogy a felek a kilencvenes évek óta képtelenek megegyezni egy-egy terület hovatartozásáról. Ilyen terület Kengyia is, amely közigazgatásilag a horvátországi Batina, vagyis Kiskőszeg részét képezi, viszont a Duna bal partján helyezkedik el, pontosabban, a Duna, a Bajai-csatorna és a Baracska által határolt háromszögben.
Felújított tanya, amely ma már hétvégi házként funkcionál (Gergely Árpád felvétele)
Mint ismeretes, a kataszteri határok kijelölése óta a Duna medre elmozdult, és ennek folyományaként korábban összefüggő területek szakadtak el egymástól, az államhatárok kijelölésekor pedig a kataszteri térképet vették alapul, így körülbelül 10 000 hektárnyi horvát terület került a Duna bal oldalára, és csaknem 1000 hektár Szerbiához tartozó terület a Duna jobb oldalára. Mondhatnánk azt is, hogy a kilencvenes években több olyan kisebb enklávé alakult ki, amelyeket a Duna elválaszt az anyaországától.
A kengyiai tanyákon szinte csak magyarok éltek és élnek, viszont számuk az utóbbi időben megfogyatkozott. Az ott lakók szerint mára már csak hét tanyán élnek, a többi vagy omladozik, vagy ami szintén gyakori jelenség, különösen a Baracska partján, jómódú szerbiai és horvátországi családok vásárolják meg őket, felújítják, és hétvégi házként használják. Ugyanakkor az elmúlt 1-2 évtizedben számos hétvégi ház épült fel elsősorban a Duna és a Bajai-csatorna partján.
HOVA MENJÜNK?
A múlt héten egy esős reggel után ellátogattunk Kengyiára, abban bízva, hogy az időjárási körülmények miatt otthon találjuk a mezőgazdasággal foglalkozó kengyiaiakat, illetve abban is, hogy a sárban sikerül eljutnunk a szállásokra. A Bezdán és Batina közötti útszakasznak a szerb határátkelőt megelőző részénél lefordultunk a főútról, és a keskeny betonúton megindultunk Kengyia felé. A GPS-ünkön egy vonal jelezte az államhatárt, amelyen gond nélkül áthaladtunk, és hipp-hopp már Horvátországban is találtuk magunkat. Először a víkendtelep felé vettük az irányt, ahol elsősorban újvidéki és zombori rendszámtáblájú autókat láttunk. Miután az ottaniak útba igazítottak bennünket, visszafordultunk és behajtottunk az egyik füves-földes útra, amelynek a végén egy tanya várt bennünket. Mint kiderült, a tanya a kilencvenéves Szekulics Jánosé, aki már két évtizede egyedül él.
Szekulics János (Gergely Árpád felvétele)
Szekulics az ötvenes években költözött Kengyiára. Több évtizeden keresztül az erdőgazdálkodási vállalatban dolgozott, jelenleg nyugdíjas. A nyugdíjat a horvát államtól kapja, és ezért havonta egyszer át kell mennie Batinára, mivel Kengyiára nem jár a postás. Szekulics Jánosnak nyolc hold földje van, amit már nem művel, hanem egy bezdáni gazdának adta ki árendába. Elmondása szerint Kengyiában mindig is magyarok éltek, ezért sem a szerb, sem a horvát állam nem érzi magáénak a területet. Szekulics kifejtette, úgy érzi, hogy az itt élők csak púpot jelentenek az állam hátán. A legszívesebben elmenne, de nincs hova, a gyerekei, unokái Bezdánban, Ausztriában élnek, és valójában nem is akar elköltözni. Szekulicstól azt is megtudtuk, hogy a pék Bezdánból heti három alkalommal, szerdán, szombaton és vasárnap, látogat ki Kengyiára, és a saját termékei mellett mást is visz a tanyavilágba, ha az ott élők kérik.
Mielőtt elköszöntünk volna, Szekulics útbaigazított bennünket, és arra is figyelmeztetett, hogy a Sóta-tanyára ilyen útviszonyok mellett nem tudunk autóval eljutni. A kocsit az út mellett hagytuk, és gyalog indultunk el a tanya irányába, amelynek csak a teteje látszódott a kukoricaföldek mögött.
Sóta István és Mária (Gergely Árpád felvétele)
HOVA JÓ TARTOZNI?
Sóta István 1931-ben született a jelenlegi lakhelyétől körülbelül másfél kilométerre. A tanyán a lányával, Máriával él, miután a felesége a közelmúltban elhunyt.
– Ez a rész most Horvátországhoz tartozik, onnan van nekünk mindenünk, igazolványunk, a földművesnyugdíjat is tőlük kapjuk. A határrendezést egyre emlegetik, de szerintem egy jó darabig nem lesz belőle semmi. Sokan már most azt mondják, hogy Kengyia Szerbiához tartozik, de nem egészen így van. A papírokat a Duna másik oldalán kell intéznünk, Batinán vagy Pélmonostoron. A nyugdíjért át kell mennünk Batinára, ide nem jár a posta. De van egy ismerősünk, aki felveszi a postai küldeményeket. Amikor átmegyünk Batinára, akkor csak az igazolványunkat kell vinnünk, és átengednek a szerb határon is. De panaszra nincs okunk, mert Horvátországban nincs földadó, Szerbiában azonban van, emellett hektáronként 2000 kuna támogatást is kapunk. Mi itt kunát is meg dinárt is használunk, de amikor felveszem Batinán a nyugdíjamat, akkor egy részét átváltom euróba. Én azt mondom, oda jó tartozni, ahol nem kell annyit fizetni, meg kapsz is valamit – kezdte beszámolóját Sóta István.
Beszélgetőpartnerünk elmondta, hogy egész életében földműveléssel foglalkozott. Amit megtermelnek, azt leginkább Bezdánban értékesítik, mivel a terményeket a határon nem tudják átvinni Horvátországba. Sóta beszámolt arról, hogy horvát állampolgárként Szerbiában nem tudta bejegyeztetni a gazdaságát, és legálisan nem is tudja eladni a megtermelt búzát, kukoricát. Éppen ezért ezeket az ügyeket egy bezdáni ismerősén keresztül intézi, az ő nevére köt szerződést, és az ő bankszámlájára utalják a pénzét. Az unokája Bezdánban él, szerb állampolgár, így rajta keresztül is tud értékesíteni. Sótáék jelenleg 24 holdon gazdálkodnak. Elsősorban búzát, kukoricát, szóját termelnek, emellett körülbelül 2 holdon fűszerpaprikával is foglalkoznak. A bezdáni kapások éppen néhány nappal ottjártunk előtt kezdték meg a gyomtalanítást. A paprika kapálására és szedésére általában napszámosokat fogadnak. A tanyájuk mellett kialakítottak egy szárítót. A paprikát főleg Sóta unokája árusítja Bezdánban. De az az igazság, árulja el beszélgetőpartnerünk, hogy ma már sokan foglalkoznak fűszerpaprika-termesztéssel, és nem mindig tudják eladni az összes terméket. Mint mondta, valamikor Batináról jöttek a kofák, akik apró paprikát árultak, mert a bezdániak nem foglalkoztak kertészettel. Erről a piacozás jutott Sóta eszébe:
– Valamikor a piacoztunk is. Mi is csináltunk kis üvegágyást, ebben felneveltük a palántát, amit azután kiültettünk, így korábban volt paprikánk, paradicsomunk. Most már ennek sincs értelme. Régen mindenfelé jártunk piacra, Bezdánba, Stanišićra, Zomborba, Eszékre, Pélmonostorra. Kocsival hordtuk az árut. A legtöbbet Batinára jártunk, ott mindig nagy piacok voltak, de ma már alig van Batinán is lakos, és piac sincs. Egy bolt van, ahol mindent meg lehet venni, zöldségféléket is. Amikor mentünk Eszékre, egész nap araszoltunk a kocsival, másnap piac után meg siettünk haza, hogy elérjük az utolsó kompot. Volt, hogy nem sikerült elérnünk, és ott kellett aludnunk Batinán. Keserves pénzkeresés volt az, de csinálni kellett valamit – emlékszik vissza Sóta István.
A beszélgetés során szóba került az iskola is. István és Mária is Batinára járt iskolába. A Dunán kompon keltek át. Abban az időben még nem volt híd, a komp viszont rendszeresen, minden órában járt. Emellett körülbelül félóránként volt egy kisebb hajó, ahogy István mondta, ladik, ami szintén szállította az embereket.
– Az út a lányomnak, aki innen járt iskolába, több mint fél órát vett igénybe, nekem meg még többet. Jó időben még jó volt, de esőben meg hóban már nehezebb. Ha nagy hó esett, akkor utakat vájtunk bele, és úgy jártunk. Akkor még sokkal többen éltek ezen a részen, sok gyerek is volt. Pontosan tudom, a számozásból, hogy 96 szállás volt itt. A hatvanas években iskola is nyílt Kengyián az alsósoknak, de csak néhány évig működött. Ez alatt az idő alatt két tanító is dolgozott, itt is magyarul tanulhattak a gyerekek, de Batinán is magyarul tanultunk. A háború előtt Batinán gimnázium is nyílt, egy évig ott is tanultam, de utána a háború miatt bezárták, úgyhogy tovább nem is folytattam – mesélte Sóta István.
Korábban a batinaiaknak voltak szállásaik Kengyiában, a reggeli komp tele volt emberekkel, akik azért jöttek át a Dunán, hogy a földeket műveljék. A kompon ilyenkor 20-30 parasztkocsi is volt. 1956-ban hatalmas árvíz volt, Sótáék tanyáján is három méter magasan állt a víz, és sok tanyát lerombolt. Sokan eladták a szállásukat, de voltak olyanok is, akik az árvíz elvonulása után költöztek el Batináról. Akkor Sótáék is egy ideig Bezdánban éltek.
A kengyiai tanyák egy részén már a hatvanas évek óta van áram. Sótáékhoz csak később, a nyolcvanas években jutott el. Egy zombori villanyszerelő, akinek hétvégi háza volt Batinán, kérdezte meg a helybelieket, hogy bevezettetnék-e az áramot. Akkor többen összefogtak, megvették a szükséges a drótokat, oszlopokat... Kezdetben nagyon gyenge áramuk volt, mivel akkor már elég sok volt a hétvégi ház és azok a tanyákkal egy vonalon voltak, így hétvégéken, amikor sokan kint tartózkodtak, és mindenki használta az áramot, bizony a lámpa hol égett, hol nem. Mélyhűtőt nem is tudtak működtetni. Most már az áramerősség jó, a Duna partján lévő víkendházak külön trafót kaptak, és ma már a darálót is tudják működtetni.
– Mit is mondjak? Régebben jobb volt? Rosszabb volt? Más volt. Most csak a veszekedés van. Akkor nem értek rá veszekedni, mert dolgozni kellett. Ha termett 12 méter búza egy holdon, akkor már boldogok voltunk, mert tudtuk, hogy lesz kenyerünk. Ma már harminc méter is megterem egy holdon, és ennyi sem elég – osztotta meg tapasztalatait Sóta.
Beszélgetőpartnerünk ezt követően útbaigazított bennünket a Perzselt család tanyája felé, mondván, oda menjünk, ott fiatalok is élnek.
Perzselt Sándor (Gergely Árpád felvétele)
HOL VANNAK A FIATALOK?
Miután megtaláltuk a Baracska partján lévő tanyát, megtudtuk, hogy valóban vannak fiatalok, akik azonban ottjártunkkor a szobájukban az autóvizsga elméleti részére készültek. A szülők, Perzselt Sándor és Ilonka azonban örömmel válaszoltak a kérdéseinkre. A család jelenleg 22 hektáron gazdálkodik, kukoricát, búzát, szóját termeszt, illetve teheneket tart, és időnként hízóbikákat nevel.
– Én valamikor a nyolcvanas években költöztem ide, mivel a feleségemnek itt voltak a földjei, és úgy gondoltuk, hogy így könnyebb lesz a jószágtartás, nem kell a falun keresztül hordani a szénát, szalmát. A tejet ugyan nehezebb elszállítani, de addig, amíg meg tudjuk megoldani, hogy a tejet, illetve a tejtermékeket a piacon értékesítjük hetente kétszer, addig a szállítással nem kell törődnünk. Bezdánba járunk piacra, de a felvásárlóerő gyenge – kezdte a beszélgetést Sándor.
A Perzselt család gazdasága Szerbiában van bejegyezve, annak ellenére, hogy a földjeik legnagyobb része hivatalosan Horvátországhoz tartozik. Üzemanyag-támogatást a horvátországi földek után nem is kapnak. Szerbiában csak úgy tudták bejelentetni a gazdaságukat, hogy Sándornak van egy kisebb földterülete a bezdáni szigeten, és Vajdaságban, Oromhegyesen született, tehát szerb állampolgár. Korábban a mezőgazdasági szövetkezetben dolgozott, de amióta Kengyián él, a saját gazdaságában dolgozik.
– Amikor ideköltöztünk, még nem gondoltuk, hogy azon kell majd gondolkodnunk, hogy hova is tartozunk. Amikor elkezdődött a határvita, volt, hogy azt sem tudtuk, hol élünk. Amikor úgy döntöttek, hogy megalapítják a Szerb Krajinát, akkor ezt is oda számították, valahol tudták, hogy ez horvátországi rész. Hozták az igazolványokat, hogy cseréljük ki. Akkor leadtuk a horvát igazolványt, és helyette kaptunk krajinait, majd elvették a krajinait, és visszahozták a horvátot. Igazi cserebere folyt itt. A fizetőeszközöket is folyton váltogatták, néha azt sem tudtuk, mivel fizessünk – emlékezett vissza Perzselt Sándor.
Ahol trágyadomb van, ott állattartás is folyik – A Perzselt család udvara (Gergely Árpád felvétele)
Már a hatvanas években bevezették a tanyára az áramot, de a mai napig gyenge, mivel a Perzselt család szállása majdnem az utolsó a vonalon. Az áramot Szerbiából kapják, tehát itt is fizetik. Valamikor a bezdáni mezőgazdasági szövetkezet felvásárolta a kengyiai földeket, ők sem gondoltak arra, hogy ez egy másik ország lesz. Aztán kiparcellázták a Baracska menti részeket, hogy a telkeket eladják hétvégi házaknak, és úgy tervezték, hogy a befolyt összegből kiépítik a betonutat. A pénz elment, de az útból nem lett semmi. A telkeket mindenhonnan érkezők vásárolták fel, úgyhogy zomboriak, újvidékiek, vukováriak, pélmonostoriak tulajdonában is vannak víkendházak – tudtuk meg Perzseltéktől.
A család egyébként ugyanolyan gondokkal küzd, mint a többi termelő. A vágójószágot nehezen tudja értékesíteni, mivel a nagyobb vágóhidak nagyban vásárolnák fel az állatokat, illetve csak akkor lenne kifizetődő távolabbra szállítani, ha egyszerre több bikát el tudnának vinni. A helybeli hentesek is szegények, tőlük is azt hallják, hogy nem tudják eladni a húst, mert nincs, aki megvegye. És ha a hentes bukik, bukik vele a termelő is.
És hogy a fiatalokról is essen szó: Sándor 28, Judit 21 éves. Ők Bezdánban jártak iskolába. Judit szakácsnak tanult, dolgozott már hajón is, Sándor vendéglátóipari technikus, de nem nagyon tetszik neki ez a szakma, nem akar pincérkedni, azt mondta, inkább paraszt lesz.
– Én meg, hogy őszinte legyek, nem is bánom, legalább lesz, aki továbbviszi a gazdaságot. Itt mindig van mit csinálni – mondta a családfő.
