A kertet meg kell művelni…

Már évek óta szóba hoztuk – hol gyakrabban, hol ritkábban –, hogy az ember egyszer csak észrevétlenül hatvanöt éves lesz. Beszélgettünk könnyedén, néha viccesen, néha kicsit morgolódva, hogy mennyi hivatalos ügyintézés előzi meg a nyugdíjba vonulást. Míg készültem erre a beszélgetésre, eszembe jutott, sose tapasztaltam, hogy István rendezetlen gondolatokkal érkezett volna a szerkesztőségbe. Vagy hogy konfliktushelyzetben ne a békés megoldást kereste volna. Mindig a pontos, alapos, tiszta munkára figyelt, legyen szó írásról, szerkesztésről vagy munkaszervezésről. Kimért, segítőkész és megértő kolléga.

Készültem erre a beszélgetésre. Fényképeket nézegettem, cikkeket olvastam, könyveket lapozgattam, és visszagondoltam ismeretségünk kezdetére. Már jó rég óta dolgozunk együtt a lapunknál, de a közös munkánk kezdete még a nyolcvanas évek közepére esik, amikor Fodor Istvánt kinevezték a Tiszavidék felelős szerkesztőjévé, én pedig még rádiós újságíróként tudósítottam a zentai eseményekről.

Jól emlékszem, amit akkor mondtál: a te feladatod, hogy hitelesen tájékoztasd az olvasót a bennünket körülvevő világról. A hírlapíró másként és mást lát, mást vesz észre, mint ami látszik a világból?

– Azért lát másként, mert másként néz. Van, aki a világnak csak a színét látja, más csak a visszáját vagy a fonákját, az újságírónak viszont illik mindkettőre rátekinteni ahhoz, hogy valamelyest objektív képet fessen. Tájékozódnia kell, hogy tájékoztasson. Többet kell tudnia, mint amennyit leír, s ezen múlik, hogy miként írja meg a témát. A közszolgálati tájékoztatás alapszabályaitól nem volna szabad eltérni, de a hírlapírónak is van világszemlélete, politikai meggyőződése, s ezeken átszűrve adja közre az információt. A másfajta szemlélettel rendelkezők persze erre azt mondják, hogy kiszolgálja a politikai hatalmat, egyoldalú… Nem amiatt írtam Európa jelenlegi nyilván legnagyobb gondja, az illegális bevándorlás ellen, mert például a magyar kormány élen jár és kemény harcokat vív a migrációval és ezzel együtt a nyugat-európai és uniós politikusokkal szemben, hanem azért, mert az észérvek mellettük szólnak. Persze lehet azt mondani, hogy végeredményben minden közösségnek, nemzetnek joga van az öngyilkossághoz, mert most ennek a folyamata zajlik. Ha a „másik táborba tartozó” újságíró másként látja, ő megírhatja másként, más érvekkel, ha van neki. Valamikor egy községi politikus arról igyekezett meggyőzni, hogy az én dolgom megírni a vitatkozók érveit, és majd az olvasó eldönti, hogy kinek van igaza. A hazugságokról pedig nem az én dolgom megállapítani, hogy nem igazak. Persze nem született köztünk egyetértés.

– Mindebből talán kiderült, hogy nem létezik „a hírlapíró”, hanem vannak különböző szemlélettel rendelkező újságírók. Én természetesen a saját világlátásomat tartom helyesnek, mert érveim is vannak hozzá; mások is biztosan a sajátjukat védik, de gyakran nem meggyőzőek. Hozzá kell tennem: számomra az elhallgatás is része az újságírásnak, nem is dicséretes módon. Csak az utóbbi években derült ki igazán számunkra, hogy az agyondicsért nyugati demokrácia és sajtószabadság hol is tart. A már említett migráció kapcsán vált világossá, hogy a bevándorlást támogató nyugat-európai politikát teljesen kiszolgálta az ottani média azzal, hogy a bevándoroltak semmiféle visszaéléséről, bűncselekményeiről nem adott hírt. A 2015. évi, a horgosi határátkelőnél lezajlott villongásokat viszont úgy állították be, mintha a magyar határvédelem támadta volna meg a migránsokat. Meséljek még a tárgyilagos tájékoztatásról és az újságíró látásmódjáról?

Nem kell száz évvel visszamennünk az időben, elég csak az elmúlt tíz vagy húsz évre visszagondolni ahhoz, hogy észrevegyük, ma más egy napilap szerepe és más az olvasó igénye. Nekünk, újságíróknak, mi a feladatunk, alakult-e az idők folyamán, s ha igen, miben?

– Egykor azt tartották – nem is teljesen viccnek szánva –, hogy ami nincs benne az újságban, az meg sem történt. Említettem, hogy ez a jelmondat Nyugat-Európában talán jobban érvényesül, mint nálunk, legalábbis sorsdöntő kérdésekben. Mostanra azonban a műszaki fejlődésnek, a találmányoknak köszönhetően szinte korlátlan a hozzáférés az információkhoz, elsősorban a közösségi oldalak által. Ma már nem az szerepel a humorműsorban, hogy „azt írta az újság”, hanem az, hogy „azt írta a Facebook”. Elnézve az okostelefonon csüngő embereket, arra gondolok, hogy épp ez a „rohanó világ” forrása: aki magát a közösségi hálón felejti, utána valóban van mit pótolnia a munkában. Attól tartok viszont, hogy a közösségi oldalak nem pótolják az érdemi tájékoztatást. Legyen a sajtó jobb- vagy baloldali, kormánypárti vagy ellenzéki, nagyjából tudjuk, hogy mit várhatunk tőle. A közösségi háló inkább véletlenszerű kínálatot nyújt, gyakran olyasmit, mint egykoron a falusi utcai padokon a pletyka. Úgyszintén tapasztalhatjuk, hogy a bulvárlapok példányszáma messze meghaladja a közszolgálatiakét, és folyamatosan csökken a nyomtatott újság olvasottsága. Ennek megállítására még sehol sem találtak megoldást, pedig a munkánknak csak akkor van értéke és értelme, ha olvasnak bennünket. Hogy mi a feladatunk? Ha már kisebbségi magyar nyelvű lap vagyunk, az itteni magyarság számára pedig a legnagyobb veszélyt a folyamatos fogyatkozás végén az eltűnés jelenti, nyilvánvalóan lelket kellene öntenünk az emberekbe, biztatni és meggyőzni őket, hogy itt is van élet, nem csak Nyugaton. A sikerben bizonytalan vagyok, de mégsem vagyunk teljesen esélytelenek.

Kevesen vannak már, akik a míves újságírást képviselik. Arra gondolok elsősorban, hogy nincs igény, nincs idő, nincs szándék sem sokakban a pontos, nyelvileg és gondolatilag hibátlan megfogalmazásra. Neked örök küzdelmed volt anyanyelvünk védelme a hírlapírásban is.

– És alighanem örökös küzdelmem is lesz, olvasóként is, legalább abban a tekintetben, hogy bosszankodom. A liberális nyelvészek szerint nem kell védeni a nyelvet, mert megvédi az önmagát. Szerintem kell, ha nem is a megértés kockázata miatt, legalább a szépségéért, az esztétikai értékeiért. Többször hallottam már a megjegyzést, hogy „hű, ez az ember milyen szépen beszélt”. Eszerint volna igényünk a választékos beszédre, csak éppen nem törődünk vele. Én itthon ugyanúgy beszélek, mint a falusi emberek legtöbbje, tájnyelvi elemeket sem hagyva ki; másik közösségben inkább köznyelven. Amikor újságot írok, akkor pedig igyekszem a művelt köznyelvet alkalmazni, ha nem is a legmagasabb szinten sikerül, és megörülök, ha másoktól remekül megfogalmazott szöveget olvasok. Nekünk ez a kötelességünk, hiszen a nyelv egy hatalmas tárház. Az igényes szakács is jól megválogatja a húst és a zöldséget, az asztalos is a legjobb deszkából választ a fatelepen, miért volna nekünk jogunk selejtből építkezni, amikor állandóan kéznél van a legjobb minőségű építőanyag is? Amiatt is fontos ez, mert a jó és szép szöveg az olvasót is neveli, tanítja. Igaz, én inkább az ellenszenves divatok és hibák terjedésére figyelek föl, ami mégiscsak arról győz meg, hogy kihat a nyelvünkre a sajtó nyelve, tehát érdemes tisztességesen bánni vele.

Negyven évet töltöttél el ugyanazon a munkahelyen. A Magyar Szó meghatározó szerepet töltött be az életedben. Hogy érzed, változott ez alatt a négy évtized alatt a viszonyod a hivatásodhoz? Volt, amikor elvágytál innen?

– Sőt negyven és fél évet töltöttem itt. Elég konzervatív a szemléletem, és úgy gondoltam, ha valamit elkezdtem, akkor azt végig is kell csinálnom. Ma más a divat, szinte biztatják – vagy ijesztgetik – az embereket, hogy úgysem fognak az adott munkahelyen a nyugdíjaztatásukig maradni, keressék az új munkahelyet, ahol kevesebb vagy könnyebb munkával többet lehet keresni. Nem baj az, hogy sehol sem gyökeresedik meg az ember, vendégségbe jár haza, nincs közössége, a fontos, hogy legyen pénze. Ha kilátástalan helyzetbe kerültem volna, biztosan én sem teszek másként, de akkor sem lettem volna örökös vándor. Ha az ember megpróbál legalább egy jó közepes munkát végezni, ahhoz kell gyakorlat, tapasztalat, a mi szakmánkban ismernie kell a közösséget, amikor pedig mindez megvan, kár lenne továbbállni. Persze nem árt szeretni is a szakmát úgy, mint egy hivatást. Unalmasnak nem mondható, hiszen minden írás új kihívást jelent, szerencsésebb esetben pedig sikerélményt is. Mivel nem vágytam el innen, így nem is gondolkodtam azon, hogy jobb lenne-e mást választani.

Még sose kérdeztem meg: miért lettél újságíró?

– Általános iskolás koromban írtam néhány hírt a Magyar Szónak, utána részt vettem tudósítópályázatokon, nyertem is néhány díjat. A negyedik évet kezdtem az egyetemen, amikor a Magyar Szó ösztöndíjpályázatot írt ki. Lemondtam a további kölcsönről, maradtam az ösztöndíjnál, annál is inkább, mert ez biztos munkahelyet is jelentett számomra.

Mit szerettél/szeretsz legjobban ebben a hivatásban?

– A lapszerkesztést semmiképp sem, mert sokkal több feszültséggel jár, mint írni, amellett, hogy nem éppen nevezném alkotómunkának. Hajdanán élményt nyújtott a terepjárás, a kapcsolatok, a beszélgetések kiváló emberekkel, az ismerkedés a szinte ismeretlen apró települések történetével. Mindezt azonban magával vitte a háború. Mostanra a sajtóértekezletek váltak divatossá, a telefonos interjúk, az elektronikus levél. Mindez elég hűvös, idegen. Jó viszont elbeszélgetni a kollégákkal.

Hiányozni fog, hogy most leteszed a tollat?

– Némi pihenés után bizonyosan, de senki nem tiltott el a laptól. Az elvonási tünetek leküzdésére majd ismét kézbe veszem a tollat. Szent Istvánt ünnepeltük a múltkor, és az egyik barátom ötéves forma unokája mosogatta ebéd után az evőeszközöket. A nagyapja hívta a társaságba, amire ő azt válaszolta, hogy „nem is tudtam, hogy a munkát is lehet élvezni”. Majd ha ismét én is ezt érzem, akkor folytatom kimértebb ütemben.

A földhöz mindig közel álltál. Művelted a kertedet, pálinkát főztél, etetted a cinkéket… közben Radnóti, Arany verssorai motoszkáltak a fejedben. Jó útravalót kaptál. Ki/kik indítottak el ezen az érző úton?

– Gyerekkoromban nem álltam közel a földhöz, mert nem volt földünk, később viszont már jól éreztem magam a szántóföldön. Persze voltak ennek árnyoldalai: reggeltől estig kapálni vagy kukoricát szedni nem szórakoztató. Mégis úgy vélem, hogy jobb az, ha az újságíró valamicskét ért is ahhoz, amiről ír, nem pedig nyakkendőben és öltönyben próbál meggyőző riportot készíteni például a kombájnosról az irodában, inkább neki is a gépen volna a helye.

– Elgondolkodtató, hogy vannak olyan ismerőseim, akik nem nagyon kímélik a rosszalkodó disznót vagy a tyúkot, a madarakat viszont etetik. Lehet, hogy önmagunk téli napjainak a megszépítéséért tesszük ezt önző módon, nem is a madarakért. De ha már „érző” útról és madarakról kérdeztél: az is különös – és ezt csak most fedeztem föl –, hogy kisgyerekkorom legemlékezetesebb versei éppen „madarasak” voltak. Akkoriban kevés könyv akadt a családban, és amíg a fél osztályt járt nagyapám hét közben is elővette újraolvasni a vasárnapi Magyar Szót, én anyám egykori, a magyarok ideje alatt kiadott tankönyvét böngésztem sokszor, benne Tompa Mihálynak A gólyához és A madár fiai című versével, meg a Himnusszal.

És most hogyan tovább? Tervezel? Van üzenet a tarsolyodban? Vagy megy minden tovább a maga útján? Hiszen a kertet meg kell művelni…

– Várom a szép hosszú téli estéket, hogy sorra szedjem azokat a könyveket, amelyek fölhalmozódtak olvasatlanul körülöttem. A kertet pedig valóban meg kell művelni az anyagi haszon kilátása nélkül is, bár eddig meggyőztem magam arról, hogy az elvadult sarok nélkül cserbenhagyna a sok madár. Persze nincs szándékomban teljesen a candide-i kertművelés felé fordulni, bár az újságokat olvasva a világ történéseiről, olykor az sem volna meglepő. De azt Candiddal vallom, hogy az ember tegye a dolgát napról napra.

Fodor István 1977-ben az újvidéki Magyar Tanszék végzős hallgatójaként kezdett dolgozni a Magyar Szó zentai szerkesztőségében. 1987-től a Tiszavidék melléklet szerkesztője. 2007-től a Kitekintő, 2012-től ismét a Tiszavidék szerkesztője.

Díjak: a Magyar Szó újságírói díját kétszer vette át; a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének díja; 2016-ban a vajdasági magyar közösség nyelvének és kultúrájának megőrzése érdekében végzett kiemelkedő szakmai munkája elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.