Az újvidékiek tudják, hogy hol van a Kisszatelit. Igen, a szateliti piac mellett. Valamikor a második világháború után építették e városrész házait, alkalmi megoldásként. Akkor a városvezetés azt mondta, hogy a település ideiglenes. Úgy is épült. Vékony falak, egy sor tégla, hullámos palatető, mindenkinek egy kis udvar. A házban két helyiség, az illemhely a házon kívül. A szobák sötétek, kicsik. Valóban alkalmi lakóhelynek indult, így költöztek ide az emberek, illetve költöztették őket.
Kézimunkái között (Dávid Csilla felvétele)
Nagyon sok víz lefolyt időközben a Dunán, de a Kisszatelitet sehogyan sem bontották le. Idővel valódi nyomorteleppé változott, az udvarok megteltek szeméttel, több ház környékét benőtte a gaz. Kivéve egy házat. Kovács Ilonka házát.
Ma már bontják az épületeket, helyükre emeletes „palotákat” építenek, de most még kaotikusabb a környék: félig lebontott házak, tövükben homokrakás, téglák, a még üres telkeken elburjánzott a cserje, egyik-másik utcán végig sem lehet menni. Lassan eltűnik a telep, még néhány ház áll, közöttük Ilonka néni háza.
Takaros háza.
Befestve, a fészer alatt a hasábfák (itt még fával fűtenek) szép sorjában elrakva, a pirinyó virágoskert rendezetten. Már maga a látvány felcsigázza az újságíró kíváncsiságát: vajon ki lakhat itt?
Kovács Ilonka lakik itt, fiával, Kovács Györggyel. Ez a két név különösképpen nem mond sokat, és városszerte sok szép, rendezett udvar van, de az, hogy az itt lakók együtt 184 évesek, az már igen. Persze, ez nincs kiírva a kapura, ezt egy kedves hölgy súgta meg nekem, aki Ilonka nénit mintegy két évvel ezelőtt ismerte meg a templomban. Barátnők lettek.
Ha a 184-et elosztjuk kettővel, az 92. A két ember életkora azonban nem lehet egyforma, anyáról és fiáról van szó ugyanis. A fiát ismerem, a Fórum nyomdában dolgozott. Nemrég találkoztam is vele, akkor elárulta, hogy 80 éves.
Nem nehéz hát kiszámolni, hogy akkor Ilonka néni 104.
Benyitok a kapun. Végigmegyek a keskeny járdán. Pompás a kert, csodálatra méltó a rend. Ilonka néni tudta, hogy jövök, de arra aligha lett volna képes, hogy egy délelőtt ilyen rendet tegyen az udvarban, a virágok között.
Kovács Ilonka (Dávid Csilla felvétele)
– A napomat a kertben kezdem. Szeretem a rendet. Mindent én csinálok, néhány évvel ezelőtt még a tetőre is felmásztam – mondta.
Ilonka nénit bent találom szobájában. A konyhán kell átmennem. Tenyérnyi. Itt is rend van és példás tisztaság. A falon dísztányérok, egy nagyon öreg fűszeres szekrényke, kicsi fiókokkal. Itt van a tűzhely, a hűtőszekrény, asztal, szék.
A szobában egyik falon a ruhásszekrény különböző dísztárgyakkal, a szemben levő falnál egy asztalka két fotellel, a szobácska végében egy ágy, sok díszpárnával, két babával. Emlékszem, nagyanyám tisztaszobájában is volt egy hasonló ülő baba. A szoba éppen olyan széles, amilyen hosszú az ágy. A falon berámázva gobelinek, kézimunkák. Mind Ilonka néni alkotásai. Az ágy vége felett a falon fotók, egy esküvői kép…
– Az nem én vagyok, ő a lányom és a vejem. Ott, azon vagyok én fiatalkoromban. Ott pedig, az a festmény, a dédunokám alkotása. Ugye, milyen jól lefestette a lovat? Pesten él.
Amikor beléptem a szobába, a televíziót nézte. Kint a teraszocska asztalán egy csütörtöki Magyar Szó hever. Fia elmondta, hogy a csütörtöki és a hétvégi újságot veszik. A kevéske nyugdíjból többre nem futja.
– Már egyre rosszabbul látok. Nem tudom, mi lett a szememmel, de nemrég még semmi baja sem volt. Persze kell a szemüveg, olvasásra is, távollátásra is. Szeretek olvasni, a tévét is kedvelem, végül is ez a szórakozásom. Kézimunkázni már ritkán szoktam, de néha még előveszem a tűt és a cérnát.
Kilépünk a sötét szobából. A terasz asztalánál foglalunk helyet. A délelőtti nap besüt a kertbe. Október van, szokatlanul meleg.
Ilonka néni megmutatja az igazolványát.
– Nemrég a sürgősségi osztályra vittek. A számítógép nem akarta elfogadni születési dátumomat. Ilyen idős embereket már a komputer sem tart nyilván. Mellesleg három órát megvárakoztattak a váróteremben.
Mindezt nem keserűséggel mondja, sőt mosolyog is hozzá. Mosolya tiszta, szép. Amikor mosolyog, az egész arca mosolyog, a szeme is, a homloka is, mindene. Ha valaki megkérdezné, mit gondolok, hány éves ez a néni, bizonytalanul mondanám: nyolcvan?, kevesebb?
A személyi igazolvány (Dávid Csilla felvétele)
Az igazolványában ez áll:
Született 1914. október 15-én, Topolyán.
– Igen, Topolyán születtem. Apám a vasúton dolgozott. Huszár volt a háborúban. Hat évig volt fogságban. Édesanyám pedig eldobott magától. Egészen kicsike voltam, amikor egy pokrócban kirakott a fagyra. A nagynéném magához vett, de ő sem szeretett különösképpen. Később a nagyapámmal éltem. Szövőmester volt, de volt szőleje is. Tanyán laktunk. Ott szerettem, jól éltem, noha sokat kellett dolgoznom. Volt mostohaanyám is. Ő sem szeretett. Én az életemben nagyon kevés szeretetet kaptam.
Elhallgat, majd mosolyogva folytatja.
– Tudja, hogy hol voltam én a legboldogabb? Az iskolában. Nagyon szerettem tanulni. A tanyáról jártam be a városba, néha derékig érő hóban. Akkor még délelőtt is, délután is voltak órák. Aki messze lakott, benn maradhatott. Sokszor, különösen télen, én is az iskolában maradtam. Verseket olvastam. Sok verset tudtam fejből, és néhányat, ötöt, ma is tudok.
Ismét elhallgat. Huncutkás mosollyal néz rám. Elszavalhatom? Ezt kérdezi tőlem a mosolya.
– Ezt még az iskolában tanultam. „Szeresd, szeresd honfi leány hazádat...”
Elmondja, majd ismét kérdőn néz rám. „Mondjam a következőt?”
– „Lennék én folyóvíz, hegyi folyam árja...”
Majd még egy:
– „Valamikor vadlúd voltam, vadludakkal vándoroltam...”
Föláll. Rátámaszkodik a székem támlájára, és huncutul mondja:
– Van még egy...
Mindenről beszélgetünk. A régmúltról, a máról. Mindenre emlékszik. Kérdéseimre szépen válaszolgat. Nem csapong.
Ilonka minden nap a virágoskerttel kezdi (Dávid Csilla felvétele)
– Tizenhat évesen kerültem Újvidékre. Az első unokatestvérem ide ment férjhez, és én is vele jöttem. Megismertem a férjemet. Villanyszerelő volt, én pedig varrónőként a szövödében kaptam munkát. Két gyerekünk született, egy fiam van és egy lányom. György és Erzsébet. Erzsébetnek is egy fia és egy lánya született. A leány unokámnak is egy fia és egy lánya van, úgyszintén a fiú unokámnak. A lányunokámék Olaszországban élnek, a fiúunokámék pedig Pesten. Olaszországban van egy ükunokám is. Valamennyien már voltak itt. Az ükunokámat is láttam. Százkét éves voltam, amikor elhozták Patrikot. Négy hónapos volt akkor. Több helyen is laktunk a városban. Jól kezdődött a házasság, de jött a háború. A férjem elment katonának, én pedig itthon maradtam két pici gyerekkel, a 38-ban született Györggyel és a 43-ban született Erzsébettel. A férjem nem jött vissza.
Sokat írt, végül elmaradtak a levelek. Nem esett el, talált magának egy másik asszonyt. A fiam a nyomdában dolgozott grafikusként. A lányom is ott kapott munkát. Ide 63-ban költöztünk, ötvenöt évvel ezelőtt. Már ötven éve nyugdíjas vagyok. Amikor százéves voltam, még nem kellett a bot. Gyalog elmentem a telepi templomba és vissza. Sokan csodálkoztak is, innen van vagy három kilométer. Sokat betegeskedtem, a gerincem miatt rokkantnyugdíjba vonultam. Egy alkalommal Kecskeméten voltam a lányoméknál, nem ma történt. Akkor még ott éltek. Már megszületett a dédunokám. Kicsi volt, én pedig panaszkodtam. Megvigasztalt. Ne aggódj, mondta, te 105 évet fogsz élni. Megmosolyogtam. Tudja, sokszor már úgy vagyok vele, hogy bár meghalnék. De mégsem. Én mindennap eltervezem, hogy másnap mit fogok csinálni. Korán kelek. Tulajdonképen nem is alszom. A második világháborúban átélt bombázások, szörnyűségek óta sokáig nem tudok egy helyben maradni. Állandó mozgásban vagyok. Még ma is. Felkelek, kimegyek a kertbe, rendezem a virágokat, felsöprögetek, kint a kapu előtt is, majd megreggelizek. Nem eszek sokat.
Két szeletke kenyeret sajttal vagy túróval. Néha egy kis szalonnát. A tejet szeretem, újabban tejeskávét iszom. Reggeli után folytatom a munkát. Tegnap is egy óra volt, amikor abbahagytam. Megfőzöm az ebédet. Szeretem a húst, de keveset eszek belőle, inkább a tésztaételeket, zöldségeket kedvelem. A zöldségekből készült levest jobbnak tartom a húslevesnél. Délután megebédelek, majd pihenek, olvasok, nézem a tévét. Hetente kétszer kimegyek a piacra. Itt van a közelben. Reggel hétkor ott vagyok, körüljárom, bevásárolok, majd jövök haza. Fél kilenckor érek vissza. Van egy kerekes kocsim, azt húzom magam után, és most már a bot is kell. Nemrég vettem birsalmát, levest akarok főzni belőle. Még nem készítettem birsalmalevest, de biztosan nagyon finom. Imádom a kaporlevest. Vacsorára nem eszem semmit, esetleg egy kis szőlőt, almát.
Mesél. A kérdéseimre válaszolgat. Mondatai tiszták, nyelve csillogó. Már két órát beszélgettünk, és egyszer sem hívott segítségül szerb szót. Elmondja, hogy imádja az állatokat. A kutyákat nagyon szereti, de már nincsen kutyája. Van viszont egy macskája. Éppen akkor ugrik át a kerítésen, amikor elköszönünk. A kapuban megkérdezi tőlem.
– Tudja, miért éltem meg a száznégy évemet?
Kérdően nézek rá.
– Azért, mert vasból vagyok.
Huncutul mosolyog.
– Ugyanis Vass gyerekként születtem.
Nyitókép: Kézimunkái között (Dávid Csilla felvétele)
