Gergely Árpád felvétele
Juh, ennek a Télapónak nem is igazi a szakálla? Miért ragaszt az arcára valaki vattacsomókat? Ez nem is az igazi Télapó! – már gyermekkoromban sorjáztak a kérdések a télapócsomag-osztásnál. Tudtam, ez csak egy játék, sem a Télapó, sem a krampuszok nem igaziak. Belementem a játékba, szavaltam, produkáltam magam, fényképezkedtem és nem véleményeztem az áltélapó kinézetét. Egy csomag édesség járt érte! Ritkán játék is... Az igazi ajándékot pedig úgyis a Jézuska hozza.
Van olyan társasjátékom, amit a mai napig őrzök. Kiváló szórakozást nyújt még mindig. Az édesség pedig… bevallom, már akkor is a gyengém volt. Azzal a zsákkal pedig, amit kaptunk, magunk gazdálkodhattunk. Nem volt beosztva. Nagy örömet okozott ez, pedig édességből otthon soha nem volt hiány. Édesanyám munkába menet a szabadkai édességgyár boltja mellett ment el mindennap. Hát volt is otthon csoki, keksz, cukorka bőven. És bár a zsák nem tartott sokáig, az édességes szekrény tudata mindig vigasztalt.
Gyermekkoromban, még ha nem is követtük annyira az idő múlását, hát még a naptárt, valahogy mindig „belopta” magát az ünnepi hangulat a házunkba. Akkor az annyira természetes volt, hogy sült a pogácsa, vetettük a búzát, süteményillat lengte be a házat, majd egyszer csak megjelent a szaloncukor (nem ám ilyen csokis, meg mindenféle jóízű, hanem cakkos végű, fehér selyempapírba, majd színes ezüstpapírba csomagolt), amire közösen kötöttünk cérnát. Izgalmas volt elsajátítani az ügyes kötözés technikáját. Mindig csodáltam édesanyámat, hogy tud az alatt az idő alatt, amíg én egyre rákötöm a cérnát, ő több szaloncukorral elboldogulni.
A karácsonyfa-díszítésnek megvolt a maga hangulata. A már napokkal korábban gondosan kiválasztott és megvásárolt fát karácsony böjtjén az édesapám az állványba helyezte, behozta az előszobába, majd gondosan rögzítette, nehogy valakire rádőljön, mégiscsak egy legalább 1,6 méter magas fáról volt szó, majd ez után kezdődött a családi közös bogozás. Akármilyen figyelmesen próbáltuk meg a korábbi évben összegombolyítani a fenyőfaégőket, az valahogy állásban mindig becsomósodott. Jó móka volt a nővéremmel kábeleket húzgálni az egész házban. Beletellett jó időbe, mire minden kábel önálló életre kelt, és kipróbálhattuk az égőket, világítanak-e. Azt, ami kiégett, édesapám kicserélte (soha nem tudtam, honnan veszi a pótégőket, mindig is volt egy csodazsákja, amiben ilyesmi is lapult). Csak ez után kerülhettek a korábban rögzített fára. Majd jött a szaloncukor és a többi dísz (amiket néha saját kezűleg készítettünk papírból), a sújtás és végül, mint a díszítés koronája: a fa alá állított betlehemi jelenet a kis Jézussal, Szűz Máriával, Szent Józseffel, a három királyokkal és az állatkákkal. Mire végeztünk a karácsonyfa-díszítéssel, már el is készült a vacsora (persze addigra már jól megéheztünk). A szenteste mindig is különleges volt: finom étkek, amiknek elmaradhatatlan része volt a mézbe mártott alma, dió és fokhagyma, csak az ünnepre jellemző illatok, ünnepi dísz és az asztal körül a család.
Az évek múlásával a karácsony különböző időszakokat hozott. Új emberekkel, családtagokkal, barátokkal bővült, a családi asztal is csak nőtt.
Kamaszkoromban a baráti társasággal lett népesebb az ünnep, amikor a barátokkal a családi vacsorát követően összeverődtünk, kártyáztunk vagy társasjátékoztunk, úgy vártuk az éjféli misét. Majd amikor már mindenki a családban egész évben a munkába rohant, ez a böjti vacsora volt az a pillanat, amikor a szüleimmel és a nővéreimmel csak egymásra figyeltünk.
A karácsony akkor és most is a megnyugvást hozta/hozza nekem azok társaságában, akiket a legjobban szeretek. Annak ellenére, hogy feszültség és izgalom előzte meg a készülődést, valahogy amikor már az asztalnál ültünk, minden más mellékessé vált, csak mi voltunk egymásnak fontosak. Soha nem tűnt fel, csak nemrégiben, hogy a böjti vacsora talán az év egyik leghosszabb eseménye és mégis egy pillanatnak tűnik az egész.
Az életem következő időszaka ébresztett rá azonban a legfontosabb dolgokra, mindarra, ami eddig természetesnek tűnt. Férjhez mentem és új szokásokat, új karácsonyt kaptam, illetve hoztam magammal az új családomba. Ekkor értettem meg, mennyire fontos az, amit kaptam a szüleimtől. A karácsonyi hangulat nem jön magától. Csak akkor jelenik meg, ha azt akarjuk. Ha szeretetet akarunk adni és képesek vagyunk fogadni. Egyik vagy másik ünnep csak akkor válik azzá, ha mi is úgy szeretnénk. És persze ragaszkodunk ahhoz, amit kaptunk, örökül visszük tovább, ugyanakkor tiszteletben tartjuk és elfogadjuk a társunk szokásait és örökségét is. Ma már tudom, hogy édesanyám szorgos kezei és édesapám gondoskodása arra szolgáltak, hogy a karácsony családi esemény legyen, együtt éljük meg az ünnepet, és minél több időt töltsünk el együtt, egymás társaságában. Ez ma is így van.
Habár kezdetben nem volt egyszerű az események mozgatórugójává válni, az ünnepi hangulatot becsempészni „idő előtt” az új otthonomba, fenyőfát állítani. Otthon a szervezés addig a szüleim feladata volt évtizedeken keresztül, illetve még mindig az. De ma már belejöttem, itthon igyekszem új szokásokat kialakítani (bevezetni), ápolni azt, amit otthonról hoztam, mert tudom, mások számára is az a fontos, ami nekem az.
Jó dolog azonban, hogy a varázslatot kétszer is átélhetem. Először a szüleimmel, a nővéreimmel, az unokahúgaimmal és most már az ő családjukkal Palicson. Ma már a fenyőfát műfenyő váltotta fel, és a szaloncukor is a fenyőfa alá kerül egy tálban, a család mégis a figyelem középpontjában maradt. Ennek a férjemmel közösen örülhetünk, hiszen velem együtt kapott még egy nagy családot is, annak minden előnyével. Olyan bableves és sült hal, mint ami otthon készül, máshol nincs. Na és a mákos guba! Fogalom, amire egy egész évet kell várni. Talán ettől olyan páratlanul finom.
Majd másodszor kicsit szerényebb társaságban Belgrádban január 6-án, amikor a fenyőfa helyett tölgyfaág kerül szalmával, som ággal, kukoricával és más gabonával (badnjak) az asztalra, az alma, a dió és a narancs, valamint a füge, a szárított szilva mellé. Amikor a pravoszláv vallásban hagyományos versikét mond el a férjem (a családfő) a tölgyfaág égetésekor, és jókívánságokat a családtagoknak az előttünk álló évre, majd bár szintén hal és bab a vacsora, más az elkészítési mód. Bevallom, anyósom készíti a legjobb prebranacot (sült sűrű bab), amit eddig ettem.
Túlzás nélkül mondom, hogy a karácsony előtti hetek számomra a legfeszültebb, legtöbb izgalmat és logisztikát, szervezést követelő időszak, mégis a legszebb és a legmeghittebb is, ami minden fáradtságot megérdemel, mert az ölelés, az öröm és a feltétel nélküli szeret mindenért kárpótol.
Éppen ezért azt kívánom, hogy a családdal töltsék ezeket a napokat.
Meghitt karácsonyt mindenkinek!
