Soha nem ment még végig a szerkesztőségen úgy, hogy ne ejtett volna el egy-egy jó kedvre derítő poént, ne szólt volna néhány szót mindenkihez, aki csak a gépe mögött ül és lázasan ütögeti a tasztatúra billentyűit. Tudni akarja, ki hogyan érzi magát, kinek milyen munkát adott a többi szerkesztő, s mindezt nem egyszerű illemből kérdezi meg, részletes választ vár, s arra is van ideje, hogy meghallgassa, ha valakinél a kollégák közül éppen most ütötte ki a biztosítékot egy apróság, vagy az élet valamelyik nagyobb megpróbáltatása.
Nem az a fajta ember, aki beszalad és elszalad, mert még rengeteg munka várja. Inkább bent ül utána késő estig, de tudja, hogy az emberi kapcsolatoknak, egy őszinte megnyilvánulásnak, egy viccnek, egy beszélgetésnek, vagy egy kollégák közötti akár „sületlen dumának” is értéke van. Értéke, melyet nem szabadna felülírnia még a rohanó világnak, a modern technológiának sem. Terepen is dolgoztunk együtt. Németországba mentünk a menekültválság kezdetekor, hogy a különböző táborokból tudósítsuk néhány napig a Magyar Szót. Kimért, jó helyzetfelmérő, kommunikatív és éleslátású embernek láttam munka közben. Olyannak, aki nem fárad ki egykönnyen, ha hozzá akar jutni valamilyen információhoz. Meg utána sem, amikor a munka végeztével még tehetünk egy sétát a városban, megnézhetjük, milyenek a helyiek, mennyiben más a kultúrájuk, mennyivel jobb vagy rosszabb az élet ott, ahol éppen vagyunk.
Németh Zoltánra sohasem tekintettem főszerkesztő-helyettesként, akkor sem, amikor kinevezték és utána sem. Számomra megmaradt kiváló szövegeket szerző újságírónak, szerkesztőnek, ezen nem tudott változtatni azzal, hogy az egy emelettel lejjebb található irodába szólította megbízatása. Azt se hiszem el, hogy szívesen vonult el oda. Most életműdíjjal jutalmazta a Magyar Szó, ahol évtizedeket töltött el. Bár mindennap találkozunk a szerkesztőségben és utaztunk is együtt, arról valamiért soha korábban nem kérdeztem, hogyan került annak idején a laphoz.
– A múlt század hetvenes évei voltak ezek. Az építészeti karra jártam, de magyar tanszékesek közé keveredtem, általuk ismertem meg az újságírók körét, mert ők már bejártak a lapba, a rádióba, bedolgoztak külsősként. Apám, Németh István is újságíró volt, nem volt számomra idegen ez a világ. Gáspár Mihály barátomat felvették a Magyar Szóba, a rádióban felszabadult a munkahelye, beugrottam helyette, tiszteletdíjat kaptam. Az ifjúsági rádiónak is dolgozni kezdtem. Hanyagoltam az építészeti egyetemet, inkább ezt csináltam. Utána jelentkeztem a Magyar Szó ösztöndíjpályázatára, átiratkoztam a Közgazdasági Karra, gyorsan befejeztem, felvettek ide. Röviden így kerültem a laphoz.
Minden nap újságolvasással kezdődik(Dávid Csilla felvétele)
Miért éppen az írott sajtónál állapodtál meg?
– A rádió, a magnó nem volt annyira az én világom.
Milyenek voltak az első feladataid?
– Egyszerű dolgok. Nézzem meg, van-e a piacon földieper, érett-e, mennyibe kerül és írjam meg, amit láttam. Városi hírek, plakáthírekből fabrikált kis hírek. Egy idő után komolyabb munkákat is rám bíztak, például az ifjúsági szervezetnek a tevékenységét követtem, ülésekre jártam. Gazdasági témákat kaptam, mindig ott kellett lennem a mezőgazdasági vásáron. Egy bizonyos munkával sehogy sem bíztak meg, pedig engem érdekelt: a terepi feladatokkal. Apám mondta sokszor, ne csak azzal foglalkozzam, amire utasítanak. Vele, Németh Matyi fotóssal, Matuska Mártonnal jártuk a településeket. Kezdetben nem nagyon tetszett ez a főszerkesztésnek, azt mondták, maradjak én csak itt, foglalkozzak inkább a szervezetekkel. Az akkori vezetőségnek nem a riport számított. Kommentárban és cikkben gondolkodtak, íróik gyorsabban haladtak felfelé a ranglétrán. Ennek ellenére elindultam ezen az úton, a riportírás útján.
Milyen volt újságírónak lenni a kommunista rendszerben?
– A nyolcvanas évek időszakában nehezítette a helyzetemet, hogy nem voltam párttag. Egyszerűen nem törődtem a párttal, meg azzal se, ki mit mond majd arról, amit leírtam. Voltak eléggé kellemetlen helyzetek emiatt. Erdélyi Károly főszerkesztésének ideje volt ez. A „magyar” szót szinte le se volt szabad írni, pedig a lap nevében is ott volt. Nem volt ajánlatos. Az se biztos, hogy Erdélyi találta ezt ki, de így volt. Egyszer riportúton voltam Bácskossuthfalván, nutriatenyésztőhöz mentem, aki a beszélgetés során elmondta, hogy a hímet Magyarországról hozta be. Ezt, természetesen, leírtam, miért is ne tettem volna. Másnap megjelent, s Erdélyi kéretett. Rám förmedt, hogy mit gondolok én, talán csak Magyarországon vannak jó hímek, ez elfogadhatatlan. Kemény kezű, vonalas kommunista volt. Furcsa helyzetek alakultak ki. Olyan eset is történt, amikor a magyar zászlónak a torontálvásárhelyi sárba tiprásáról írtam egy rövid Jó reggelt! írásban. Akkor azt hozták fel ellenem, hogy ki kellett volna a helyszínre menni, meg kellett volna kérdezni a rendőrséget, a községházát. Nem bántam, kihasználtam egy másik utat, elmentem Torontálvásárhelyre és megkérdeztem mindenkit. Röviden írtam meg, nehogy arra tudjanak hivatkozni, hogy túl hosszú volt az anyag és nem fért be az újságba. Persze, így se került be soha, csak nem mondták meg, hogy miért. Ehelyett az akkori főszerkesztő, Sinkovits Péter javasolta, hogy olvassam egy kicsit néha a Kommunistát.
Meg lehet mégis valahogyan írni azt is, amit nem szabad? Neked sikerült?
– Mindig meg lehet írni, ahogy mondani szokás, a sorok között is lehet fogalmazni. Ezért szeretem a riportokat, úgy könnyebb, mint kommentárban, mert kommentárban az a te véleményed. Riportban elmondod, mit hallottál, leírod, hogyan mondta az alanyod. A hatás még jobb is. Erdélyi után azért nem nagyon volt már olyan korszak, amikor éppen sehogy sem lehetett volna valamit megírni. Milošević idejében a Magyar Szó ellenzéki lapnak számított. A kommunista szorítás után fokozatos volt az oldódás. Szerencsére a lapnál egy olyan vezetőség állt össze, amelyik lehetővé tette a véleménynyilvánítást. Csorba Zoltán lett a főszerkesztő, Sebestyén Imre az egyik helyettese. Imre egy igazi profi újságíró, akiről mintázni lehetett, körülbelül milyennek kell egy újságírónak lennie, Csorba szintén belátta, engedni kell mindezt, nem kezdte gátolni az újságírókat. Jó ideig éles bírálói voltunk a rendszernek.
A verseci vár tövében feleségével Dávid Csilla fotóssal és Török Erna kolléganőnkkel
Halad a kor, a technika, változik az újságírás. Mit szólsz a mai rohanáshoz, a sokszor felületesebb munkához, a „mi legyünk az elsők” elvű cikkalkotáshoz?
– Nem tetszik. Nem szeretem a felületes munkát, az ilyen rohangálásnak pedig általában felületesség az eredménye. A gyorsaság ma nagyon fontos, ez tény. De odafigyeléssel is lehet gyorsnak lenni. Nem vagyok a nyitás és az újítás ellen. Sőt. Itt is megpróbálom megértetni olyan helyeken, ahol azt kell, hogy a Magyar Szónak is el kell fogadnia a változásokat.
Milyennek látod a Magyar Szó jövőjét?
– El szoktam mondani, hogy próbálni kellene a szerkesztőséget úgy alakítani, hogy alkalmazkodjon a modern korhoz. Most. Nem öt vagy tíz év múlva, amikor már megszűnik a lap, mert olyan alacsony lesz a példányszám. Nem azért lesz alacsony, mert rossz az újság, hanem mert meghalnak az olvasói. Tisztában kell lennünk ezekkel a dolgokkal. A nyomtatott Magyar Szó olvasói nem a húszévesek. A lányom 16, az okostelefonon minden információt megkap. A Magyar Szó olvasói középkorú és idős emberek. Nemrég Gomboson jártam, bementem az egyik boltba, érdekelt, van-e Magyar Szó. Volt. Csütörtökit és vasárnapit árultak. Azt mondta a tulajdonos, tavaly hét olvasót veszítettünk ebben az utcában. Az egész utca üres. Három idős asszony él még ott, az egyik 90, a másik túl van a 90-en, a harmadik majd 100 éves. Aki nem jár terepre, nem látja ezt. Abban ringatja magát, hogy a Magyar Szó örökké megmarad. Sokáig megmaradhat még, de csak akkor, ha áttér a nyomtatott kiadásról a digitális felületre. Ez a jelen, nem is a jövő. Tudom, hogy ez egy komoly lépés. Az a gond, hogy ilyen változást egy főszerkesztés és igazgatás sem mer megtenni a mandátuma alatt. Nem meri vállalni, hogy épp ő legyen az, aki ezt eldönti. Ehhez politikai döntés kell majd.
Ha nem a Magyar Szóval foglalkozol, mit csinálsz, hogyan töltődsz fel? Írsz majd nyugdíjasként is?
– Márait olvasok éppen, apámtól is valamit a családom történetéről. Lehet, hogy a korral jár az, hogy érdekelni kezdi az embert, „honnan érkezett”. Van két kutyám, állandóan sétálok velük. Sok újságot olvasok, keveset tévézek, még kevesebbet járok színházba, pedig szeretem. Két évem van a nyugdíjig, szerintem elmegyek, amikor tudok. Nem hiszem, hogy olyan leszek, mint egyes kollégáim, akik nyugdíj után többet írnak, mint előtte. Nem akarom abbahagyni, de akkor írok majd, amikor valami tényleg nagyon írásra késztet. Egy felháborodás, esetleg egy gyönyörű utazás. Utazni nagyon szeretek. Ezt is a családomtól kaptam.
