Az élő közvetítés varázsa

Csőke Béla bő négy évtizedet töltött az Újvidéki Rádiónál. Néhány éves szakmába tanulása, ahogy ő nevezi, a „kezdő újságírók útja” alatt beszélgetett szökött légionistákkal, politikai engedély nélkül tudósított a feketehimlő-járvány idején egy megbetegedésről, riportot készített az újvidéki örömlányokkal – ami miatt ki akarták rúgni –, és volt olyan nap, hogy három kihallgatásra kellett mennie… A kezdeti időszak után a sportrovathoz került, ahol meghatározó személyiséggé vált élő közvetítéseinek, külföldi tudósításainak köszönhetően. A korszakokat átívelő pálya alatt több mint 50 – jórészt akkori jugoszláviai – városból több mint 700 mérkőzést adott egyenes adásban, mielőtt 2012-ben egészségügyi okokból nyugállományba vonult. A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete idén életműdíjjal ismerte el munkásságát. Csőke Bélával pályafutásáról, a szakmáról és legkedvesebb emlékeiről beszélgettünk.

Hogyan fogadta a díjat?

– Őszintén megmondom, nem számítottam rá. Leginkább belpolitikai újságírók részesülnek elismerésekben, bár két éve Árok Ferencet megjutalmazták, és ő nagyon meg is érdemelte. Meglepetés volt számomra, hogy most én is díjat kaptam. Miután néhány éve letettem a mikrofont, azt hittem, lassan el is felejtettek.

Négy évtizednyi munkásság, több mint 50 város és 700 mérkőzés. Honnan indult az út, amely ilyen számokig vezetett?

– Visszanézve minden szép, szebb, mint volt… 1969-ben az ifiműsorban kezdtem dolgozni, egy szavalóversenyen második lettem, amiért ösztöndíjat kaptam a rádiótól. A pályám elején nekem is végig kellett járnom a kezdő újságírók útját. Újvidéki krónika, piaci jelentések… De valahogy nem találtam fel magam a belpolitikában, a közéleti témákban, inkább sportos típus voltam. Az 1972-es müncheni olimpia idején kellett kisegítő a sportrovaton, ekkor kaptam lehetőséget. Gyula Károly kint volt a helyszínen, mi hárman pedig bentről gyűjtöttük az eredményeket. Nem csak a jugoszlávokat kísértük figyelemmel, hanem a magyarokat, amerikaiakat… Később is tartottuk magunkat ahhoz, hogy az első három helyezett nevét mindig bemondjuk, hiszen az olimpiai érmesek megérdemlik, hogy megemlítsük őket.

Sportolt valamit fiatal korában?

– Igen, az ugrószámok, a magas- és távolugrás mentek, de versenyszerűen nem űztem semmit. Ürményházáról származom, Szabadkán kezdtem a középiskolát, két év után abba kellett hagynom anyagi nehézségek miatt. Két év után Újvidéken fejeztem be, így kerültem az egyetemre is. Nem voltam elég sokáig egy helyen ahhoz, hogy versenyszerűen sportoljak, de ilyen háttérrel egyenesen jött a sportújságírói pálya. Úgy éreztem, hogy talán megtalálom a helyem, és tudok bizonyítani.

Milyen közegbe került a rovaton?

– Nagy szerencsém volt, mert Gyula Károly volt a tanítómesterem. De az igazsághoz tartozik, hogy mivel nem kaptam lehetőséget a közvetítéseknél, el akartam hagyni a rádiót. A Magyar Szóval jó kapcsolatot tartottam, és a feleségem Horgoson dolgozott, ezért arra készültem, hogy átveszem a napilapnál az észak-bácskai sportot. Károly azonban marasztalt, a szakmai támogatás mellett az életben is sokat segített, majd lehetőséget adott a közvetítésekre. De nem azonnal élesben. A 9,7 kilós Nagra rádióval a hátamon jártam a meccseket, felvettem a közvetítésemet, amit hétfőn a szerkesztőségben Károly visszahallgatott, és kijavította a hibáimat. Több hónap után kaptam először éles lehetőséget. Az első közvetítésemet 1978. március 12-én az újvidéki Heréskertről adtam a Novi Sad–Jedinstvo Brčko mérkőzésről. A négyes körkapcsolás negyedik embere voltam, előtte volt hat-hét percem jegyzetelni, s így nem hibáztam. Erre is Károly utasított. Fontos tanács volt, hiszen ha valaki élőben hibázik, azt utána a teljes közvetítésen „viszi” tovább.

Mennyire kellett figyelniük a politikai környezetre az előző rendszerben?

– Egyszer három napig nem aludtam, amikor a hagyományos Tito fáklyaátadáskor piros-fehér-zöldnek mondtam a jugoszláv zászlót. A közvetítés során előtte sokszor említettem a zöld szőnyeget, amin az ünnepség zajlott… Ráadásul nemzetközi vonalon közvetítettük, hogy nagyon tiszta legyen a hangminőség. Amikor láttam, hogy nem jönnek kihallgatni, lassan megnyugodtam.

Térjünk vissza a hagyományos sportközvetítésekhez. Mi a legkülönlegesebb az élő adásban?

– Az élő közvetítésnek varázsa van, hiszen ott vagy a helyszínen, belélegzed a mérkőzés vagy verseny hangulatát. A benti, íróasztali munka számomra monoton. Ha nem volt közvetítésünk, általában terepre mentünk magnóval, felkeresni a vajdasági sportolókat, olimpiai érmeseket, olimpikon-jelölteket. Ez is izgalmas része volt a munkámnak, mert sok barátot szereztem, akikkel a mai napig jóban vagyok. Ezek az élmények olyan pótolhatatlan kincsek, amelyek éltetik az embert.

Mely sportolókkal kötött ismeretségre a legbüszkébb, kire emlékszik a legszívesebben?

– Kezdetben sokat kísértem az ökölvívást, így láthattam Mate Parlov vagy a Kačar-fivérek pályáját. Marijan Benešsel is találkoztam néhányszor, mellettük természetesen a vajdasági sportolókkal, akiknek követtük a teljesítményét. A szabadkai és zentai birkózókat említeném, a szabadkai atlétákat, például Ubori Lászlót. Lőrinc László újvidéki labdarúgóval jóbarátok lettünk.

Nem csak az olimpikonokat követtük, nekünk minden sportoló érdekes volt, hiszen minden környezetnek megvolt a kedvenc sportja, sportolója, és a hallgatók megérdemelték, hogy velük is foglalkozzunk. Mindig próbáltam maximálisan kihasználni, amit a műsoridő engedett, és minél több információt szerezni, függetlenül attól, hogy mikor tudom közölni. Legfeljebb megmaradtak tartaléknak, tájékozódásnak, hivatkozásnak. Gazdag dokumentációm volt.

Össze lehet hasonlítani a kisligás közvetítéseket a legnagyobb események hangulatával?

– Mindegy, hogy világbajnokságot vagy vajdasági ligát közvetítesz, a focit ugyanúgy játsszák. Ugyanúgy nem szabad tévedni, nagy szünetet hagyni. Mindenre úgy kell készülni, mint a vb-döntőre, olyankor nem érhet meglepetés. Egy-két hibát a hallgatók évekig megjegyeznek, a jó dolgokat észre sem veszik, mert az természetes. A hangulat a szurkolókon múlik, egy jó vajdasági meccsen, ami a bajnoki címről szól, a szurkolók szinte visznek magukkal, jobban biztatnak, mint egy világbajnokin, ahol már nincs semmi tét. Egyszer Pestről magyar-jugoszláv vb-pótselejtezőt közvetítettem. Mire bekapcsolódtam a tizedik percben, a jugoszlávok 3:0-ra vezettek, a másfél kiló anyagommal már semmire se mentem, nem tudtam feltüzelni a szurkolókat.

Rengeteg helyen járt, de melyiket tudná kiemelni?

– 1979-ben voltam először külföldi kiküldetésen, a kölni ökölvívó Európa-bajnokságról tudósítottam. Nem volt egyszerű az utazás, egy hét alatt hat különböző repülőgépet váltottam. Belgrád–Frankfurt, majd Frankfurt–Köln, visszafelé ugyanígy… Belgrádban a rádiós sofőrünk a titogradi (ma Podgorica) gépre szóló jeggyel várt, ahonnan a Budućnost–Vojvodina focimeccset közvetítettem. Érdekes utam volt Tamperébe is. A stockholmi gépen szerb üzletemberekkel ismerkedtem meg, akik felajánlották, hogy elvisznek a kikötőbe, ahonnan indult a tamperei hajó. Amikor kiszálltam, elfelejtettem kivenni a csomagjaimat a kocsijukból. Volt néhány ideges percem, de szerencsére eszükbe jutottam, és visszahozták.

A nagy Jugoszlávia területén 52 városból közvetítettem. A legtöbbet Bosznia-Hercegovinából, Horvátországból is sokat, Szlovéniából csak három helyről, Montenegróban Podgoricában és Nikšićben jártam. Macedóniában négy helyről tudósítottam, Koszovón Pristinából, ezek mellett persze Szerbiából, Vajdaságból. Volt egy olyan mérkőzés Boszniában, ahol a klubvezetőségnek nem állt érdekében, hogy mások is tudják az eredményt, mert kiesés elleni harc zajlott. Alig kezdődött el a meccs, elvágták a telefondrótokat. De ha már elutaztunk, nem hagytuk annyiban, és a szomszédos szálloda portásának telefonjával oldottuk meg a tudósítást.

Mit tart a legnagyobb szakmai kihívásnak?

– A nagy események közvetítését említeném, ilyen volt például az 1984-es szarajevói téli olimpia megnyitó ünnepsége, vagy a 87-es zágrábi egyetemista bajnokság (Universiade) megnyitója. Ezekre külön készültünk rengeteg adattal. Minden résztvevőről mondani kellett valamit, és sok papír utólag használhatatlannak bizonyult. De inkább így legyen, hiszen a rádióban néhány másodpercnyi csend is rengetegnek tűnik.

2012-ben vonult nyugdíjba, vagyis dolgozott valamennyit az internetes korszakban. Hogyan tudná összehasonlítani a két világot? Nevezhetjük a rádiós fénykornak a pályája első felét?

– Nem is kérdés. Az internet előtti világban sokkal több eredményt, eseményt tudtunk összeszedni, mint ma. Visszasírom a régi időket, mert a korábbi időszaknak volt varázsa. A személyes kapcsolatok rengeteget jelentettek. Akár az edzők is felhívtak minket, a sportolók közvetlenebbül viselkedtek, haverok voltunk. Sokszor előfordult, hogy nem volt rádiós kocsink, és a Vojvodina buszával, a focistákkal együtt utaztunk a helyszínre. A kisligákat úgy közöltük vasárnaponként, hogy két-három telefonnal tárcsáztuk a a rendőrséget és a tűzoltókat, vagy a stadion közelében lévő benzinkutakat és kocsmákat, érdeklődtünk, hogy ezeken a helyeken voltak-e szurkolók, akik a meccsről jönnek. Így álltak össze az eredmények, ehhez képest a számítógépes világban nincs élet.

Nehéz volt átállnia erre a munkamódszerre?

– Nem, mert addigra megöregedtem. Korábban a szezonban örökmozgó riporterként minden hétvégén úton voltam. Mintha az őrangyalom figyelte volna, hogy mikor segítsen, és ekkor megjött az internet, ami nagyon jól jött a kezdődő öregkorom elején. Mindenben szerencsém volt az újságírásban, szinte a kezem alá tették a dolgokat.

Mennyire követi még a sporthíreket, történéseket?

– Követem, de már nem olyan részletesen, nem olyan elánnal. Már nem érdekelnek annyira a pontos eredmények, de azért nagyjából szeretem tudni, hol tartanak a számomra fontosabb csapatok. A nemsokára induló atlétikai idényt is várom. Szeretek tájékozott lenni, tudni, mi történik körülöttem.

Mit tanácsolna a most pályakezdő sportújságíróknak?

– Felkészülten kell kimenni a helyszínekre. Az olvasók, hallgatók észreveszik, ha a riporter nem készült fel. Az is fontos, hogy ne legyenek szurkolók. Reálisan, pártatlanul írjanak-tudósítsanak az eseményekről. Zavar, ha az az érzésem, mintha nem ugyanazt a mecset látnám, mint az újságíró. Akkor lesznek olvasók, hallgatók, ha hiteles a közvetítés.

De azért van kedvenc csapata?

– A szabadkai Spartacusnak szurkolok, de a műsorban ezt nem volt szabad érzékeltetni. Már gyerekként kijártam a stadionba, az atlétikai pályára. A szabadkai sport közel áll hozzám, hiszen oda jártam középiskolába.

Hogy látja jelenlegi újságírást?

– Azt szoktam meg, ami évtizedekkel ezelőtt volt, számomra az volt érdekes, abban volt tempó, mozgás. A mai újságírás íróasztal-újságírás lesz, vagyis lett. Kellenek a terepi anyagok, ez tartja életben az újságot, de ilyent nem nagyon látok az interneten vagy a televízióban. Kellenek a személyes kapcsolatok, az emberek, akiket felkeresnek az újságírók. A legfontosabb hírek lefutnak, de sok érdekes munka, történet van úgy a sportban, mint a privát életben… Érdemes megkeresni azokat az embereket, akiknek a tapasztalataiból talán tudna tanulni egy következő generáció. Hiszen nem csak a tájékoztatás a cél, hanem a nevelés is.