Történelmi értékek és apró finomságok mentén

A magyar állami kitüntetést a vajdasági magyar közösség nyelvének és kultúrájának megőrzése érdekében végzett kiemelkedő szakmai munkája elismeréseként vette át Fodor István, lapunk újságírója Lázár János miniszterelnökséget vezető minisztertől. A majd negyvenéves publicistamúlttal és szerkesztői tapasztalattal rendelkező kolléga munkásságát több díj és elismerés jegyzi, a magyar állami kitüntetést azonban újságírói tevékenysége megkoronázásaként éli meg.

A díjazottat anyanyelvről, közösségi létről, általános értékekről és újságírói hitvallásról kérdeztük.

Mit jelent számodra, hogy az anyanyelv tisztasága, a kulturális lét, a történelmi tudat terén kifejtett munkád kapott hangsúlyt ebben az elismerésben, hiszen nem biztos, hogy ezek a szavak korunk újságírói és olvasói számára elsődleges fontosságúak.

– Remélem, hogy mégis ott vannak az elsők között. Az anyanyelv tisztasága nem azt jelenti, hogy például kiiktatjuk a tájnyelvi elemeket. Ha megnézünk néhány régi magyar filmet, azt tapasztaljuk, hogy a nagy színészek szinte mindegyikének a nyelvhasználatában volt valami apró finomság, attól függően, hogy az ország mely részéből származott, hol tanulta anyanyelvét. Ma azt tapasztalhatjuk, hogy kevésbé színes a nyelvük. Pedig nem ezeket a kisebb-nagyobb mértékben tájnyelvi elemeket kell szégyellnünk, hanem a zagyva, pongyola nyelvezetet. A gyors műszaki fejlődés, a számítógépes rendszer tucatszámra hozott be új fogalmakat a nyelvünkbe, ami ellen nem is nagyon próbálunk semmit tenni, talán nem is kell, majd meghonosodnak, velük csak az a bajom, hogy egy részüket már nem értem. Lehet ez az én hibám, viszont itt már a nyelv alapfunkciója kezd sérülni, mégpedig az, hogy kommunikálni tudjunk általa: magunkat megértetni és másokat megérteni. Erről oldalakat lehetne írni, csupán annyit teszek még hozzá, hogy a világháló, a honlapok megjelenésével szakmai körökben is hatalmas visszaesést látok a nyelvi igényesség terén. Pedig az – mivel sok a fiatal olvasója – talán nagyobb mértékben rombolhatja nyelvünket, mint a nyomtatott sajtóban megjelenő hibák.

Az oklevélen szereplő indoklás tudatosítja azt, hogy az újság nem csupán hírközlő eszköz, hanem szerepet vállal, vagy kellene vállalnia nyelvünk őrzésében. Ugyanez elmondható a kulturális vonatkozásokról is. Nem kell napi divatoknak behódolnunk, történelmi múltunk legnagyobb része miatt szégyenkeznünk, hanem ezekre építenünk. Örülök annak, hogy értelmiségi körökben is tudatosodik ennek az értéke: korábban leginkább a falvakat jelöltük ki hagyományőrzőnek, mostanában viszont sokan „visszatanulják” például a néptáncot vagy épp a kézművességet. Az is a dolgunk, hogy tudatosítsuk mindennek az értékét. Kisebbségben különösen, mert a nyelv és a kultúra veszte közösségünk vesztét is jelenti.

Gyakran halljuk, hogy az újságírói szakma átalakulóban van. Sokak szerint nem lesz, sőt, már ma sincs igazán szükség olyan szakemberekre, akik professzionális módon tájékoztatják a nyilvánosságot. Akik tisztában vannak a hírekkel és a hírek mögötti tartalommal, akik összefüggésükben látják az eseményeket. Szerinted mi ma a sajtó, konkrétabban, a kisebbségi média feladata?

– Alapjában véve a kisebbségi és a többségi sajtónak is ugyanaz a feladata, csak a miénk annyival más és több, amiről eddig beszélgettünk. Sokan felróják, hogy művelődési rendezvényekkel van tele az újság. Elismerem, szakszerűbben is dolgozhatnánk, változatosabb újságírói műfajokat alkalmazhatnánk az egyszerű tudósítás, fölsorolás helyett, de igen nehéz a szerkesztő dolga, amikor várják a szereplők, hogy megjelenjenek az újságban, s ha kimaradnak, úgy gondolják, ők már nem is fontosak, vagy nem fontos az, amit csinálnak.

A világháló, a virtuális információáramlás haszna és következményei számomra még nehezen kibogozhatóak. Valójában eddig is az volt a sajtó szerepe, hogy kiválogassa a közérdekű információkat, majd átdolgozva, olvasótáborához idomítva továbbadja. Régebben a hírforrások egy részéhez csak az újságírók fértek hozzá, most már sokkal többen. Eljutottunk odáig, hogy a közösségi oldalak és a különböző honlapok olyan óriási anyagmennyiséget közölnek, amelyben lehetetlen eligazodni. Ne higgyük azt, hogy ez az igazi sajtószabadság! Lehet, hogy valóban olyan irányba kell haladnunk, hogy a „hivatalos” sajtónak a rövid információ közlése mellett igazán az általad említett összefüggéseket és a hátteret kellene bemutatnia az olvasónak, sokkal inkább, mint amilyen gyakran jelenleg tesszük. Nem is szólva arról, hogy a virtuális világban fellelhető információk valóságtartalma sokszor megkérdőjelezhető. Meséltek már ismerősök olyan hírt, amire azt kérdeztem, hogy honnan vetted ezt a marhaságot. Válaszként azt kaptam, hogy „hát fönt volt a világhálón”.

Olvasom az írásaidat. Sehol piszkolódás, gúnyolódás. Csak finom fricskát engedsz meg magadnak, manapság meg inkább már csak gyűlölnek, átkozódnak a közéletben. Nem érzel néha te is kényszert, hogy odaszólj?

– Lázár János miniszter adta át a kitüntetést, és azt mondta, hogy „gratulálok, szerkesztő úr”; s ha biztos lettem volna abban, hogy csak kicsit sértem meg a protokollt, akkor azt válaszoltam volna, hogy én pedig a miniszter úrnak a sajtótájékoztatóihoz. Időnként ugyanis a televízióban követem a heti sajtóértekezleteit, és élveztem amint az erőltetett, bugyután provokáló, jó dologgal is mindenáron ellenkező kérdésre csak szellemes, finom iróniával válaszol, és egyből elnémítja a kérdezőt. Valamiként ezt érzem az újságírásban is követendőnek. Szitkozódni könnyebb, de azt az indulat szüli, újságot viszont értelemmel kellene írni. Úgy gondolom, „odaszólok” én ilyen formában is, s talán célba is találok. Ha pedig valakinek olyan kemény fából van a feje, hogy csak egy szálkát szakít ki belőle a lövedék, legalább egy kis viszketést okoz neki.

Két könyv került ki a kezed közül az elmúlt egy év alatt. A Magyar Szó 70. évfordulójára írt szerzői munka, valamint a napokban megjelent riportkönyv, amelyiknek szerkesztője vagy. Milyen alkotói állapot szükséges ahhoz, hogy előtérbe kerüljön a könyv? Könnyen félre tudod tenni a Tiszavidék napi szerkesztői feladatait?

– A könyvszerkesztést a napi munka mellett végeztem, mondjuk úgy, hogy szabadidőmben, este-éjszaka és hétvégeken. A Szórványlétben című kötetben a lapunkban megjelent sorozat riportjait gyűjtöttük össze, s ha abba kellett hagynom, könnyedén folytattam másnap. Amikor a Magyar Szó 70 című könyvet írtam, akkor négy hónapig abban éltem, mert mivel dokumentumjellegű, nem sokat lehetett beleokoskodnia a szerzőnek. Ha valamiféle alkotói állapotról beszélhetünk, akkor annak az volt a lényege, hogy nem volt szabad kiesni a munkából lehetőleg fél napra sem. Mert az újraolvasással, ismételt ellenőrzésekkel és olyan egyéb fölösleges munkával járt, amitől megkíméltem magam azzal, hogy nem iktattam be hosszabb szünetet. Vasárnap egyébként csak akkor dolgozom, ha ügyeletes vagyok vagy nagyon sürgős munkát kell elvégezni, így az akkori teendőimet kineveztem kellemes időtöltésnek. A Tiszavidéket pedig rendszeresen elolvastam, és néha örültem a kollégák alkotásainak, máskor bosszankodtam.

Ha az írás munkának tekinthető, aminek ára van, nekem az jut az eszembe, hogy a mai világban vannak jobban fizető országok is. Te maradtál. Olyannyira, hogy szülőfaludban, Fölsőhegyen élsz a mai napig. Sose vágytál el?

– Épp egyik rádióműsorban beszéltem arról, hogy a pénz csak addig a fokig érdekel, amíg többé-kevésbé tisztességesen meg tudok élni belőle. Vagy akár „tisztességtelenül”, de nem szorulok mások támogatására. Talán a gyerekkori, enyhén szólva is szerény életkörülményeimből ered ez a – mondjuk úgy – igénytelenség. Meg talán abból is, hogy gimnazistaként elmentem zsákolni, ami elég kemény munka volt, és megtanultam rangsorolni, hogy mire költhetem a pénzt. Amiatt is, mert kevés volt, meg amiatt is, mert elég drágán adták. És most már kifejezetten bosszant ez a fogyasztói társadalomra épülő világrend. Azért, mert megszoktam, akkor veszek valamiből újat, ha a másik elhasználódott, javíthatatlan, elvesztette funkcióját, elcsúnyult, nem pedig azért, mert a szomszédnak már van. Egyszóval: számomra minden, ami fölösleges, az pazarlás. A lényeg: eszembe sem jutott elmenni azért, hogy több legyen, ha van annyi, ami még nem jelent szűkölködést. Több pénzed lehet külföldön, de elvesztesz nyelvet, kultúrát, barátokat, és azt hiszem – épp ez utóbbiak miatt –, boldogabb sem leszel.

Nem vágyódtam el, másrészt pedig tudatosan is maradni akartam, bizonyítani azt, hogy nem törvényszerű az, hogy a falu lakói alacsonyabb rangúak a városiaknál. Volt itt művelődési élet, színházak vendégszerepeltek, klubesteket tartottunk, diszkót rendeztünk – arra az időszakra gondolok, amikor ifjúsági vezető is voltam –, a sportéletet szerveztük. Volt egy erős közösség. Sajnos oda jutottunk, hogy amikor a fiatalok egész tömegei iskolázottak, kiépültek a közművek, akkor a televíziós kultúra, az internet és az okostelefon szintjén „városiak lettünk”, csak éppen a legfontosabb, a közösségi élet van kiveszőben.