Utcai Róbert atya Zentán született 1977. április 26-án. Szüleivel Temerinben élt, ahol magyar tannyelvű általános iskolába járt. A szabadkai Paulinum Püspökségi Klasszikus Gimnázium és Kollégium intézményében végezte el középiskolai tanulmányait, ahol – magyar nyelvű oktatás hiányában – horvát nyelven tanult és érettségizett. A Szegedi Hittudományi Főiskolán egyetemi-hittanár diplomát szerez, majd 2002-ben Temerinben diakónussá szentelik, ahol szerpapként szolgál, majd 2003-as pappá szentelése után a szabadkai Szent Teréz-székesegyház káplánja, 2007 óta pedig Csantavér plébánosa. Pappá szentelése óta számos – magyarságtudatot erősítő – programot szervezett magyar ajkú fiatalok számára, amiért Áder János, Magyarország köztársasági elnöke Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozott számára.
Az atya szerint nagyon fontos, hogy a gyerekek érezzék, hogy ők is értékesek
Mindenki úgy ismeri önt, hogy Puby atya. Honnan származik a becenév?
– Ez a név a gyermekkoromhoz fűződik. Négyen vagyunk testvérek, és a legidősebb bátyám egy vásárlásból hazatérve, hirtelen, ma már ő sem tudja, miért, Pubynak kezdett szólítani. Egyszerűen szimpatikus volt számára a név, majd a többi testvér is így hívott, kiváltképp amikor látták, hogy ezt nem igazán szívlelem, de miután egyszer édesanyám is elszólta magát, hogy Puby, gyere, ebéd, lassan elfogadtam, sőt megszerettem a becenevet. Megtörtént, hogy Szegeden a teológián valakinek beszámoltak arról, hogy Utcai Róbert milyen eredményeket ért el, az a személy pedig nem tudta, kiről van szó, erre a beszélgetőtársa ráförmedt: Tudod, az a magas gyerek, a Puby. Így egyből bevillant az értetlenkedőnek, hogy kiről is van szó.
Mikor határozta el, hogy a papi hivatást választja?
– Négyéves lehettem, amikor egy budapesti ferences atya azt mondta a szüleimnek, akik egyébként mélyen vallásosak voltak, hogy ebből a gyerekből pap lesz. Édesanyám ezt nagyon elraktározta az agyában, nem is foglalkozott különösen vele, hiszen amellett, hogy eljártam a misére, kis koromban nem igazán mutattam ki, hogy ez az egész fontos volna a számomra. Amikor a plébánosom, mr. Szungyi László atya Temerinben megszólított, hogy én is ministrálhatnék, vagy amikor a szüleim is ugyanezért álltak ki, én elutasítottam, féltem ugyanis attól, hogy mindenki, a barátaim és az osztálytársaim is ki fognak nevetni. Hatodikos koromban, amikor az elsőpénteki ájtatosságot végeztem, beültem a szokásom szerint a hátsó padokba, egy ministrálni igyekvő iskolatársam megszólított, hogy miért nem tartok én is vele. Bár nagyon féltem, a szívem mélyén mégis egy kellemes érzés fogott el, hogy nem is lenne rossz ezt kipróbálni, így meg is ígértem, hogy hétfőn én is elmegyek. Anyukámon kívül nem is mondtam el a szándékom senkinek, még a testvéreimnek sem, és hétfőn, nagy titokban elmentem, majd kedden, szerdán, csütörtökön is, végül pénteken felbátorodva elmondtam otthon, és láss csodát, nem nevettek ki, hanem ellenkezőleg, jó néven vették. Óriási élmény volt számomra a ministrálás, egyre jobban belefolytam a vallási életbe, majd hetedikes koromban egy ifjúsági találkozó alkalmával éreztem meg azt először, hogy a Jóisten arra hív, hogy legyek az ő szolgája, mire a szívem mélyén azt válaszoltam, hogy kész vagyok elindulni ezen az úton, és arra kértem, erősítsen meg elhatározásomban.
A család hogyan fogadta a döntését?
– Mivel a családomból mindenki, szüleim, testvéreim egyaránt vallásosak voltak, teljesen elfogadták döntésemet, hogy pap leszek. Úgy érzem azonban, hogy édesapámnak a szíve mélyén egy kicsit nehéz volt feldolgozni, noha soha nem ellenezte, hanem mindig és mindenben támogatott a papságra vezető úton. Megértem érzéseit, hiszen ő egy földműves volt, aki évtizedekig művelte gazdaságát, azt remélve, hogy majdan mindezt átadja gyerekeinek, és örömmel láthatja időskorában, hogy minden folytatódik, amit megteremtett, de mégsem tudta ezt megérni. Én papi szolgálatba szegődtem, testvéreim pedig Ausztráliába költöztek. Úgy tartják, hogy ha egy gyerekből pap lesz, akkor azt a gyermeket elvesztik a szülők. Erre a mondásra úgy néz ki, rácáfoltam, hiszen pap létemre közelebb élek a szüleimhez, mint a 20 ezer kilométerre élő testvéreim.
Hogyan fogadták Csantavéren?
– A faluban már az első nap sok ember állt ki személyem és az egyházközség érdekei mellett. Az évek során rengeteg tanácsot, segítséget és adományt kaptam, felfrissítettük a plébániát, rendbe tettük a templom környékét, a templom világítását, közösségi termet építettünk, és bármit próbáltam szervezni, sok-sok ember bekapcsolódott, támogattak a hitoktatók és az egyházközség képviselő-testülete. Az elmúlt évek során bármilyen nehézség adódott, nagyon könnyen megoldottuk, hisz összekapaszkodtunk, és együttes erővel oldottuk meg őket. Mint minden hivatást, a papi szolgálatot is csak úgy lehet végezni, hogy az ember reggeltől estig szívvel-lélekkel annak él. Nem volna helyes, ha úgy élném meg, hogy ledolgozom a nyolc órámat, megvagyok a kötelező dolgaimmal, és utána hagyjanak békén, mert van privát életem. Mi, papok, Istennek, az ő szolgálatának szenteljük magunkat, és azt ígérjük meg a püspök úrnak, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy az embereket Isten felé vezessük. Amikor plébánosként Csantavérre kerültem, és azt tapasztaltam, hogy az emberek nem kapcsolódnak be aktívan a szentmisébe, hanem csak végignézik a miséző pap szolgálatát, és mivel nem tudok mindenki számára imakönyvet vásárolni, azon ötletem támadt, hogy több száz példányban lefénymásolok néhány dolgot, a többi között a szentmisében közösen elmondott Apostoli hitvallást is. Ezzel is serkenteni fogom a híveket arra, hogy bátrabban tegyenek tanúságot a hitükről. A történetet el is felejtettem, mire pár év múlva úgy fogadott egy házszentelés alkalmával egy idős bácsi, hogy: „Dicsérem az eszét!” Egy kicsit furcsállottam, hisz a „dicsérem az eszed” mondást nem kimondottan pozitív értelemben szoktuk használni. Meglepődve álltam néhány pillanatig az ajtóban, majd a jó szándékú ember betessékelt, és hozzátette, nagyon örül, hogy a hívek kezébe adtam a Hiszekegy szövegét, nem volt ugyanis miből megtanulnia azt, így a tömeggel együtt hétről hétre bátortalanul mormolta, de miután kézbe vette a papírt, már nemcsak a templomban, hanem otthon is napról napra bátran és lelkesen vallotta meg hitét. Sok esetben az ehhez hasonló apró dolgok vagy a semmiségnek tűnő figyelmességek elengedhetetlenek, mert ezek által teljesebbé, szebbé, boldogabbá tehetjük embertársaink életét.
Az érdemkereszt indoklásában kiemelik a fiatalság érdekében kifejtett ténykedését.
– Mindenki papja szeretnék lenni, nemcsak a fiataloké, hanem az időseké is. Nagyon örülök, hogy a tavalyi év folyamán több mint 360 idősnek szolgáltattam ki a szentséget, meglátogatva őket otthonaikban. Pappá szentelésem óta jó néhány iskolában tanítottam hittant, és még ma is hitoktatok Szabadkán és Csantavéren. Amióta Csantavéren vagyok, évente háromszáz-négyszáz gyerekkel vagyok kapcsolatban különböző programok révén, valamint a hitoktatás által további kétszázötven fiatallal tudok beszélgetni Szabadkán. Számomra ez nagy ajándék és lehetőség. Nem tartom magam jó hitoktatónak, viszont ha négy év alatt egy-egy gyerek szívébe bele tudom valamiféleképpen vésni, hogy Isten feltétel nélkül szeret és elfogad, annak már nagyon örülök. Nagyon fontos szerintem, hogy a középiskolában a gyerekek pappal is találkoznak, beszélgetnek, így ugyanis a pap nem csupán az oltár mögött álló passzív előadó, hanem egy valós, esendő személy. Nagyon sok érdekes és kényes kérdés is felmerült az elmúlt hét év során, például, hogy az egyház miért nem engedélyezi a házasság előtti nemi kapcsolatot. Minden aranyat megér, hogy ha az ehhez hasonló kérdéseket nyugodtan és nyíltan fel merik tenni gyerekek, és a pap ilyenkor elmondhatja az egyház azzal kapcsolatos álláspontját, megmutathatja, hogy az egyház nem ellenség.
Emellett a hittanórás beszélgetések és a különböző programok során arra próbálom ráébreszteni a gyerekeket, hogy a hit is nagyon sokat segíthet abban, hogy ne egy délibábot keressünk. Ha itt, ahol vagyunk, ezen a tövises úton észrevesszük az apró virágokat, akkor boldogok lehetünk. Ha egy családban szeretet van, még ha nincs is jólét, az sokkal nagyobb ajándék és öröm, mintha Nyugaton sok pénzből, de családi törődés nélkül élnénk. Itthon is lehet boldogulni, itt is lehet szép az élet, lehetünk sikeresek, ha összekapaszkodunk, és tesszük, amit a Jóisten elvár tőlünk. Törekvéssel az ember sokat elérhet. Ha a gyerekek itthon is bemutathatják tehetségüket, talán eszükbe sem jut, hogy később elmenjenek. Nagyon fontos, hogy a gyerekek érezzék, hogy ők is értékesek, és itthon is tudjanak örülni ennek. Én is elmehetnék Ausztráliába, de nem megyek, hiszen itt születtem, ide kötnek a gyökerek, az itt élő emberekért vagyok felelős.
A kitüntetést Babity János főkonzul adta át az atyának
Hogyan fogadta a kitüntetést?
– Nagyon meglepett és meghatott. Bátran kimondom, hogy nem is érdemlem meg, hiszen nem tettem nagy dolgokat, csupán mindennap eleget próbáltam tenni a kötelességemnek. Az, hogy személyemben egy egyházi személy kapta meg a kitüntetést, az talán egy üzenet azon emberek felé, akik az egyházat ellenségként élik meg, hogy az egyház nem akar rosszat. Viszont annak nagyon örülök, hogy sok ismerősöm és a csantavériek is boldogok, hiszen ez a kitüntetés az egész közösséget megerősíti. Ez az érdemkereszt az egész közösség kitüntetése, hiszen bármi volt az elmúlt hét nyolc év folyamán, mindig össze tudott fogni a falu, mindig egy emberként volt képes megmozdulni.
