A munkásokat Szerbiában gyakran megalázzák, megfélemlítik, jogaikat önkényesen semmibe veszik, megcsorbítják. A külföldi érdekeltségű cégek – melyek sok esetben jelentős állami szubvenciók haszonélvezői – a hazai sajtó szerint élen járnak ebben: egy dél-szerbiai üzemben a WC-használat gyakoriságát is korlátoznák, a dolgozóknak pelenkaviselést ajánlottak. Északabbra hazugságvizsgálót alkalmaztak, megint máshol állítólag extrém körülményeknek kitéve, 35–40 fokos hőségben dolgoztatják az embereket.
Nagy felháborodást váltottak ki a közelmúltban az ilyen és ehhez hasonló hírek, de az ennek nyomán kínálkozó kérdés, hogy ki védi meg a dolgozók jogait, és hogy milyen is ma egyszerű kétkezi munkásnak lenni Szerbiában, továbbra is részben megválaszolatlan maradt. Abban egészen biztosak lehetünk, hogy a dolgozók jogai nem csak a külföldi érdekeltségű cégekben csorbulnak. Nem lehet általánosítani. Egyaránt vannak jó és drasztikus, már-már hihetetlennek tűnő példák is. Egészen attól kezdve, hogy az embereket gyakran feketén dolgoztatják, az atrocitások skálája a fizikai megfélemlítésig, bántalmazásig terjed ma Szerbiában. Maguk az érintettek azok, akik gyakran elhallgatják, eltitkolják, de legalábbis hivatalosan nem tesznek semmit az ilyen jelenségek ellen. A munkahelyüket féltik a legtöbbször. A keserű gyakorlati tapasztalatok pedig azt mutatják, hogy lázadni, tiltakozni nem nagyon érdemes. Elsősorban azért, mert leggyakrabban nincs, aki megvédje az érdekeiket. Pedig sokat jelentene, ha az érintettek fel mernék vállalni a nyilvánosságot, és a sajtóban is megfelelő módon kezelnék az ilyen eseteket.
Fotó: Ótos András
Természetesen a munkavállalók hozzáállása sem mindig makulátlan. Sok esetben az állami cégekben tanult vagy átvett munkaszokásokkal az emberek a versenyszférában nehezen tudják megállni a helyüket. Gyakran nehéz meghúzni a határt a munkafolyamat végzése szempontjából megkívánt fegyelem és a túlkapások között. Erős érdekvédelmi szervezetekre, megfelelő intézményes háttérrel behatárolt törvényes keretekre és azok betartását hatékonyan ellenőrző felügyeleti szervekre van szükség. Sokkal jobban meg kellene becsülni ezt a kevés, még munkára fogható embert. A helyzet önmagától nem fog változni, mert a cégvezetőket más szempontok motiválják. Az emberek pedig sok esetben inkább elhagyják az országot. A rossz munkakörülmények biztosra vehetően serkentik az elvándorlást.
A rendezettebb és fejlettebb országokban – melyekre mi példaként tekintünk – a szakszervezetek erősek és eredményesek. Sok más körülmény is közrejátszik még abban, hogy ott a kétkezi munkások helyzete sokkal jobb. Az érdekvédelmi tömörülések szerepe azonban vitathatatlan. Ha megnézzük, nálunk mi a helyzet, azt látjuk, hogy a szakszervezetek a közszférában szervezettebbek és eredményesebbek is. A versenyszférában viszont alig van komoly érdekvédelem. Az oktatásban, az egészségügyben, a közvállalatokban dolgozók szakszervezetei érik el a legtöbbet. Azt is megfigyelhetjük, hogy a közszférában ma is aktív szakszervezeti vezetők jellemzően idősebb emberek, akik még a (munkás)önigazgatás körülményei között szocializálódtak. A mai fiatal munkavállalók számára viszont úgy tűnik, nem vonzó az érdekvédelmi pozíció. A szakszervezeteket az egypártrendszer idejében állami felügyelet alá helyezték. A vezetője rendszerint az állam embere, szinte kötelezően az állampárt tagja volt, tevékenységét is ezzel összhangban fejtette ki, a legtöbbször szóbeli pártutasítások alapján.
Nagyon sok múlik a munkaadó és a munkavállaló egymás közötti viszonyán. Főleg a kisebb vállalatokban érvényes ez, ahol a tulajdonos közvetlenül is részt vesz az irányításban. Nagyüzemekben ez nem annyira kifejezett, az ott dolgozók személyesen gyakran nem is találkoznak a tulajdonossal, aki az irányítást is képzett alkalmazottakra bízza, akik csak eredményeket szeretnének produkálni, és az emberi tényező számukra sajnos sokszor másodlagos. Kisebb vállalkozások esetében viszont egészen furcsa kombinációkat is megfigyelhetünk. Amikor alkalmatlan, rosszul szervező cégvezető vagy tulajdonos és nem túl jó képességű munkavállalók működnek együtt, az a legrosszabb kombináció. Azt hihetnék, hogy ilyen nincs is, mert a konkurens vállalatok gyorsan tönkreteszik, kiszorítják a piacról. Nem így van azonban. Vannak olyan ágazatok és szegmensek, ahol a piaci torzulások miatt nem tökéletes a verseny, vagy egyáltalán nincs is konkurencia. Az alkalmatlan vezető és a szerény, átlagon aluli teljesítményre képes alkalmazottak kombinációja pedig természetesen rossz hatékonyságot, a termékek és szolgáltatások gyenge minőségét eredményezi. Nem csak monopolhelyzetben lévő közvállalatok esetében, de még a versenyszférában is megfigyelhető ilyen jelenség, ami a piaci mechanizmusok működésében tapasztalható torzulásokkal magyarázható. Ha a cégvezető rátermett, előbb-utóbb megtalálja a megfelelő munkatársakat is, ha pedig az alkalmazottak jó szakemberek, akkor munkájukkal a cégvezetést is hatékonyabb munkára serkentik. Ha pedig egy jól szervező, innovatív tulajdonságokkal megáldott vállalkozó átlagon felüli képességű szakembereket tud maga köré gyűjteni, azt mondhatnánk, hogy ez a siker receptje. Sajnos, ez az állítás sem mindig állja meg a helyét. Gyakorlati tapasztalatok bizonyítják, hogy számos ilyen cég is belebukott, tönkrement már. Hiába voltak ugyanis eredményesek, ha aztán egy nagyobb szállítmányt nem tudtak megfizettetni, minekutána tönkrementek, vagy a tisztességtelen konkurencia eszközeivel mégis sikerült másoknak kiszorítani őket a piacról.
