Másként érkező szavak

Sinkovits Péter a szeptemberi városnap alkalmából kapta meg Zenta kitüntetését, amellyel eddigi, több mint négy évtizedes újságírói, szerkesztői, írói munkásságát ismerte el szülővárosa. Pályafutása során legjobb tudása szerint járult hozzá Zenta szellemi hagyományaihoz, és teszi ezt továbbra is, íróként, barátként, közszereplőként vagy egyszerű zentai polgárként.

A bevezetőben az ajánlás meleg hangú szövegéből egyetlen mondatot hadd idézzek: Sinkovits – legyen bár szó történelemről, világba kitettségről vagy emberi kapcsolatokról – a sors és választás kérdéséről, tehát magáról az Útról ír.

A saját útjaid mindig hazavezettek. Mi vonzott ide, mi hívott vissza folyton? Annyi jót kaptál ettől a helytől, vagy még elintéznivalód van a szellemével?

– Úgy gondolom, hogy a személyem és a város esetében a vonzás és az összefonódás egyszerűen genetikai síkon zajlik. Az utcák-terek rajzolata, a folyó kanyarulata és színe valahol a sejtjeimbe ágyazódva. És magától értetődően – minthogy soha nem éreztem, hogy a létezésem súlypontja valahol máshol lenne. Életemnek nagyjából a felét éltem le eddig Zentán, nem egyszerre, hanem szakaszokban, de a távolból is rendszeres visszajáróként. És mindig – persze nem programszerűen – a város jó hírét tolmácsolva. Az út tehát mindig visszavezetett, e sugaras kirajzásoknak megvolt az állandó biztonsági csomópontja. S hogy mi hívott folyton vissza? Nem tudnám pontosan, s a most következő felsorolás is nyilván meglehetősen hézagos. Ám minden bizonnyal a szülői ház az udvarunkkal, majd a rangos és erős gimnáziumunk szellemisége remek tanáraink emlékével, aztán a kialakuló baráti körök, a zeneiskolás diákok közös muzsikálása, a „vérre menő” focimeccseink, a tánciskola, a lányok, a Népkert a teniszpályával, a hosszú nyarak… Az itteni emberek mentalitása. Meg a városszerkezet átláthatósága, kialakult logikája – az ember gépkocsival sűrű ködben is valahogy hazatalál. És persze még ezernyi más dolog. Így aztán nincs elintéznivalóm a város szellemével, hiszen – meggyőződésem – születésem óta része vagyok ennek a szellemiségnek.

Egyébként most rendezgetem kötetbe a tárcáimat, hosszas keresgélés után előkerültek a régi írásaim is (újságkivágások meg az írógéppel készült cikkek), azok talán, áttételesen – mint például a Betongyökér című – pontosabb választ adnak erre a kérdésre. És hadd említsem végül a földrajzi behatárolódás furcsaságát is. Nos: Újvidék felől érkezve például Péterrévétől, Szabadka irányából közelítve pedig Tornyostól érzem, egészen kitapinthatóan, hogy itthon vagyok. Hogy hazaérkeztem. Azért mondom, hogy mindez inkább már a genetika szférájába tartozik.

Sok arcodat mutattad meg eddig, voltál riporter, szerkesztő és főszerkesztő, mostanság inkább tárcaíróként és íróként ismerlek. Igazából minek vallod magad? Mi való leginkább a kedvedre?

– Az ember – legalábbis a magamfajta – annyi minden szeretne lenni. Aztán a foglalkozás maga alá gyömöszöli az eredeti személyiség szinte teljes egészét – valaki kereskedő lesz, esetleg rádióműszerész. Vagy újságíró. Ez tartott eddig. Most kezdek megint inkább valóságosan önmagam lenni. E folyamatot nem panaszként említem, valóban változatos életút adatott meg, mindenféle vonatkozásban. Ami nehezebb volt, de szebb. S hogy most mihez lenne kedvem? Olasz halászokkal beszélgetni például egy szicíliai kiskocsmában. Vagy a barátaimmal vitatkozni egy zentai vendéglő kerthelyiségében. Esetleg elvonulni valahová egy jó könyvvel, néhány órára. Megnézni egy jó focimeccset a tévén. Találkozni a társaságunkkal az uszodában. Megsimogatni a zongora billentyűit. Átlapozni reggel a napilapunkat, mintha még részt vennék a szerkesztésében. Megérezni a vasárnapi ebéd illatát az utcai szobából. Időnként meg nem csinálni semmit. Szóval ilyesmik.

És a versek?

– Az egy izgalmas időszak volt. Telítve a nap huszonnégy órája, éppen csak egy-egy rövid versre marad néhány perc, az is rohanásban. Ennek a korszaknak vége, én pedig „prózaisultam”. Másként érkeznek hozzám a szavak, a gondolatok, megformálásuk más módszert igényel. Feltételezem, a szobrász is időnként vésőket cserél.

Nagyon szerény embernek, kollégának ismer a környezeted. Kimért és békés, csöndes ember vagy. Az írásaidból is a harmónia világlik ki. Mit nem tudsz vagy nem akarsz elfogadni a mai világból?

– Ez a dolog azért kissé bonyolultabb. Azt igen korán felismertem, hogy amennyiben az ember csapatot vezet (történetesen: rovatvezető), akkor nem szabad idegesnek lennie. Vagy annak látszania. Csakhogy e gyakori szerep révén az idő haladtával elkészült egy „ruhadarab”, a „nyugodt és kimért” személyiségtípus öltönye. Amely rajtam felejtődött. Ennek bizonyára én is oka vagyok. De talán jobb is így. A lázadó attitűd mára divatjamúlt, időközben amúgy is ki kellett volna nőnöm: a helyezkedők időszaka ez. S hogy mit nem akarok elfogadni a mai világból? Az agresszivitást meg a primitivizmust. Amúgy: mindkettő feljövőben.

Most, hogy föladta a leckét az élet – betegágyból keltél föl nemrég –, ugyanígy elfogadó maradtál, vagy néha kicsit pörlekedsz?

– Kemény lecke volt, két héten át betegágyhoz kötve, az üzenete pedig egyszerűen az, hogy ne pakoljam magam tele különféle feladatokkal. Ez mások számára is megfontolandó lehet. A túlhajszolt vállalás legyöngíti az immunrendszert, az emberi szervezet védtelenebbé válik a különféle betegségekkel szemben. A felismerés persze nem új, jobban odafigyelhettem volna. Így csak ismételten konstatálom, hogy a napilapnál eltöltött négy évtized után meglehetősen esetlegesen és körülményesen próbálgatom elsajátítani a lassítás technikáját.

Mit adnál át másoknak abból az élettapasztalatból, amit – maradjunk az út metaforánál – ezeken az ösvényeken szereztél, amit bejártál?

– Járás közben nem tudjuk megítélni, a főúton haladunk-e vagy mellékösvényen. De miután véletlenek voltaképpen nincsenek, így a kitérőknek, elágazásoknak is megvan a maguk szerepe. Kérdés, hogy utólag felismerjük-e a fontosságukat, jelentőségüket, illetve gyűjtünk-e magunkban elegendő erőt átgondolni, mi hogyan és miért is történt. Mikor és hol csillant meg bennünk/mellettünk a csoda, valamint hol és mi okból került sor a mélyrepülésre.

Tanácsként pedig – s mert azt nem igazán rokonszenves osztogatni – mindössze egy: legyünk barátságban az idővel, fogadjuk el barátként. S akkor ő is a barátunkká válik. Időzavar és -hiány helyett megnyílik előttünk egy szabad időszámítású világ derűje. Ki lehet próbálni…

Ennél a mondatnál azonban még nem ért véget a beszélgetésünk. Az Út kapcsán fölmerült emlékekben kotorásztunk, régmúlt időkből mozdulatok, pillantások, bólintások, nevetések villantak föl. És az utca. Az utca, ahol az ember a járdának minden kiszögellését ismeri, tudja, hol botlik meg sötétedéskor, pontosan tudja, merre jár, hiszen a járdaerezet még mindig a legismerősebb térkép, ami hazavezet.

Péter végül elém tette egy rövidke írását, amelyről már szó esett, a Betongyökér címűt...