Mozart-muzsikával és széldalolással érkezett egyik reggel az ősz. Rőt lombot és gyesztenyekoppanást hozott az ablak alá. „Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz sötét-smaragd szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét, megannyi dús, tündöklő ékszerét.” Barna levelek zizegését a járdára, ijedt madárfüttyöt a diófa ágára, borzolt tollú galambokat a templom lépcsőjére. Az égi kellékes kitett magáért, annyi színt és hangot varázsolt a földi színjátékhoz, amire emberi kéz nem is lenne képes. Ehhez a természet rendje, a mezők és rétek, az ég és a csillagok, a vizek és az erdők szigorú szabálya kell.
Nem a szomorúságot hozta az ősz. Akkor sem, amikor a halottaskocsi a vasúti sor kivilágítatlan, sáros, latyakos utcájából elindult azon a novemberi ködös délutánon. Csak állt a kapuban, fogta apa kezét, és nézett a krizantémokkal beborított fekete lovaskocsi után. Hosszúnak tűnt a halottas menet, pedig nem kísérték sokan Károlyt. A szűk rokonság, néhány barát és szomszéd. Nem is lehetett nagy temetése, hiszen a két nővére közül csak Ilkával és annak családjával tartották a kapcsolatot. A másik nővére, Márcel gonosz volt világéletében, így nem sok közük volt egymáshoz. Talán mert az asszonynak nem született saját gyereke, azért vált belőle kíméletlen mostoha, aki akkor is a lányokat gyötörte, ha az ura, a lányok édesapja, nem szólt a kedvére. A sok gonoszságot Károly nem tudta megbocsátani neki. Márcel Károlyt is följelentette a csendőrségen. Amikor a frontra indulás előtt letáboroztak éjszakára, éppen a kisváros közelében, Károly hazaszökött elbúcsúzni a feleségétől. Még egy ölelésnyi időre szeretett volna hozzábújni. Néhány kilométer volt csak az út hazáig. Tizenhét éves volt akkor. Nem tudta, hogy otthon újszülött pici lány is várja az apai ringatást.
Molnár Edvárd felvétele
Károly ruhástul aludt a kiskonyhában a díványon, karjában Verával, amikor megérkezett a két csendőr. Hangokat hallott, és ahogy kinyitotta a szemét, fenyegetően mutogató kart látott maga előtt. Ott van, ott van a szökevény, látják, mondta izgatott, éles hangon Márcel a szuronyos csendőröknek.
Azok megtorpantak az ajtóban. Ez az ember akarja fölnyársalni a családját, kérdezték Márcelt, és vállukra vették a szuronyos puskát. Merengve néztek egy pillanatra a Károly karjában alvó kisdedere. No, holnap reggel jelentkezzen, indulunk tovább, mondta az egyik csendőr. Másikuk kituszkolta a továbbra is káráló asszonyt a konyhából és becsukta maga mögött az ajtót.
Károlyt később hazaküldték a frontról, gránát vitte el a fél farát. Zsidó kereskedőnél dolgozott, süvegcukrot, lisztet, krumplit hordott ki házakhoz, amíg bírta a szíve.
Márcellal ellentétben, Ilka jó lélek volt. Szerették és segítették is egymást Károllyal testvérekhez méltóan. Károly kisfiát, Antikát is ő mosdatta meg, és terített rá halotti leplet, amikor hathetesen elvitte a torokgyík. Amikor a kisfiú meghalt, fölborult a mosdótál, mesélte Ilka összekulcsolt kézzel, ha szóba került a fiúcska.
Akkor novemberben a halottaskocsi mögött ott ment mindkét öregasszony. Ő meg csak fogta apa kezét, nézte, ahogy lassan eltűnnek a novemberi ködben.
Károlyra gondolt. Gyere ide kislányom, megsimogatom a hajadat. Letette a babát, odalépett Károly ágyához, odatartotta a fejét, masnis copfjai előrebuktak, ahogy Károly óvatos, lassú mozdulatokkal rátette a tenyerét a hajára. Most már mehetsz, szólt Károly, mire ő visszaszökdécselt a játékához. Károly naponta párszor odahívta. Mindig így zajlott a kettejük közötti szelíd találkozás.
Nem bánatot hozott az ősz. Talán egy kis melankóliát és révedezést. Emlékeket. Fájó emlékeket is, amelyeket a novemberi köd, az élesen fütyülő szél, a párkányon fölborzolt tollal összebújó galambok, az erdő kesernyés illata, Mozart zenéje fölerősít. „Ezt hozta az ősz…Ámdetúl a fák már aranykezükkel intenek…”
Lökdös a Tisza felől a szél, sóhajt a gesztenyelevél, aztán mosollyá és békességgé válik a keserű emlék is. Találkozássá.
Talán éppen ez lenne a dolgunk ilyenkor, amikor az ősz előhívja az elveszített időt, hogy az életre gondoljunk. Azokra a pillanatokra gondoljunk, amelyek velünk élnek ma is, azokra az arcokra, akik elkísértek bennünket eddigi utunkon, és azokra is gondoljunk, akik majd még csak ezután indulnak velünk. Hogy maradjon egy hang, egy kép, egy mozdulat, egy szín, amit átadhatunk. És sose ne felejtsük: „Előttünk is voltak már nappalok, éjek, reggelek, esték, hajnalok, – homokká omlott mind: nagyon vigyázz, holtat tipor minden cipősarok.”
