A közösségi oldalt pásztáztam, amikor megjelent előttem egy csodálatos fotó: egy idegi őssejt, gyönyörű színekben pompázva. Hirtelen fel sem fogtam, mi az, amit látok, majd eldöntöttem, az, aki egy ilyen fotót képes elkészíteni, megérdemli, hogy beszéljenek róla: dr. Galgóczi Szilvia, szabadkai születésű hölgy, aki jelenleg a világ egyik legelismertebb laborjában, az Egyesült Államokban foglalkozik molekuláris biológiával.
Szabadkai lány vagy, a gimnáziumba jártál, miről álmodoztál, amikor kamasz voltál?
– Nagyon beleillettem a generációm tinédzsereiről alkotott sztereotípiába. Kerestük a perspektívákat, amik túlmutatnak a tankönyvek konvencionális módszerein. Fontos volt a szabadkai alternatív éjszakai élet, emellett az utazást tartottam a tapasztalás egyik leghatékonyabb módjának. Ezt továbbra is így gondolom. Anyukám mondogatta, hogy „Te mindig csak mennél valahova.”… Szabadka kulturális heterogenitása nevelte belém ezt az attitűdöt.
Szerencsésnek tartom magam, hogy a Svetozar Marković Gimnáziumba jártam. Amellett, hogy a legjobb oktatók és pedagógusok tanítottak bennünket, egy nagyon erős, egyéniségformáló közösségnek lehettem a tagja.
Pécsett tanultál tovább. Itt milyen lehetőségek nyíltak előtted?
– Gimnázium után vettek fel a Pécsi Tudományegyetem gyógyszerész szakára. A tanulmányaim korai pontján világossá vált, hogy hosszú távon milyen karrierlehetőség érdekel a leginkább, és ezt próbáltam gyakorlati síkra vetíteni szabadidőmben. Az esetenként éjszakába nyúló labormunka a bioritmusomból adódóan is nagyon kézenfekvő volt.
Másodéven kapcsolódtam be az Orvosi Biológiai Intézet munkájába, ahova később doktori képzésre is jelentkeztem. Az intézet fő kutatási területe a sejten belüli jelátviteli utak vizsgálata, vagyis annak tisztázása, hogy milyen folyamatok játszódnak le a sejtekben az őket érő környezeti hatásokra. A jelátviteli mechanizmusoknak fontos szerepük van a sejtműködés szabályozásában, meghibásodásuk súlyos betegségek kialakulásához vezethet. Megértésük ezért is került a tudományos világ figyelmének középpontjába.
A kutatómunka mellett az időm legnagyobb hányadában magyar és nemzetközi orvostanhallgatók oktatásában vettem részt a Molekuláris sejtbiológia tárgy keretein belül.
A doktori iskola alatt a Balassi Intézet ösztöndíjának jóvoltából több módszertani tanulmányúton is részt vettem. Ennek hozadékaként, az Antwerpeni Egyetem Molekuláris Biofizika Laboratóriumával létrejött egy kettős PhD fokozatra irányuló együttműködés.
Hogy vezetett az utad az Egyesült Államokba?
– Elsősorban magánéleti megfontolásból döntöttem úgy, hogy New Yorkba költözöm. Megvan ennek a városnak az a bódító varázsa, ami teljesen magába szippant és egy ponton elkerülhetetlennek érzed, hogy az életed része legyen. Másodszor voltam kinn, amikor állást ajánlottak a Rockefeller Egyetemen.
Bekerültél a világ egyik legjobb laboratóriumába. Tanulsz és kutatsz egyszerre. Pontosan milyen kutatómunka folyik a laboratóriumban és mi az a munka, amiben Te részt veszel?
– A labor fő célja a korai magzati fejlődés során lezajló folyamatok feltárása, különös tekintettel a központi idegrendszer kialakulására. Ebben a kutatómunkában veszek részt én is.
Az embrionális őssejtek korlátlan önmegújító képességük és nagy fejlődési potenciáljuk miatt alkalmas modellrendszerek a leírt mechanizmusok vizsgálatára. Petri-csészében megfelelő körülményeket biztosítva ezek az őssejtek arra késztethetők, hogy belőlük a legkülönfélébb, a felnőtt szervezetben jelenlévőhöz minden tekintetben hasonló sejtformák fejlődjenek.
Az alapkutatásból nyert eredményeink hozzájárulhatnak olyan betegségek megelőzéséhez és korszerű terápiás lehetőségeinek kidolgozásához, amik kezelése a tudomány mai állása alapján még rendkívül korlátozott.
A Huntington-kór egy olyan öröklődő neurodegeneratív megbetegedés, ami bizonyos agyterületek sejtjeinek lassú, progresszív elhalásához vezet. A fokozatos fizikai és szellemi leépüléssel járó kórkép jelenleg gyógyíthatatlan.
A genetikai háttér ismeretében, kutatócsoportunk a betegség kialakulásának molekuláris mechanizmusát vizsgálja. Ennek felderítése mérföldkőként szolgálna új gyógymódok fejlesztéséhez és a Huntington-kórral küzdő betegek életkörülményeinek javításához.
A munkádra azért figyeltem fel, mert láttam egy fotópályázatot, amire jelentkeztél és valamilyen csodás fotóval vesztek részt többen. Mi ez a pályázat, mi látható a fotón és mivel készítettétek?
– A Nikon évente meghirdeti Small World pályázatát, ahova fénymikroszkóppal készített fotó- és videoanyagokat várnak. A beérkezett munkákat szakmai zsűri bírálja el esztétikai és tudományos szempontok alapján. Az idei versenyen a felvételünk bekerült a legjobb 20 közé. Ez azért is volt nagy meglepetés, mert egyszerűen nem tudtuk, hogy neveztek bennünket; egyszer csak jött az e-mail, hogy a neuronális rozettánk a döntősök között van. Ez az úgynevezett rozetta struktúra olyan idegi őssejtekből áll, amelyek az érett agysejtek előalakjai. A fotó lézer pásztázó konfokális mikroszkóppal készült. A döntős fényképeket több amerikai és kanadai kutatóközpontban is kiállították.
Hogyan látod magad tíz év múlva? Milyen eredményeket szeretnél elérni? Van-e valamilyen terület, ami kiaknázatlan és ami kifejezetten érdekel Téged?
– Bár óriási remények fűződnek az őssejtterápiához, az erre vonatkozó klinikai próbálkozások nagy része egyelőre jelentős korlátokba ütközik. Hogy néhány példát kiemeljek a különböző őssejttípusok segítségével elért eddigi sikerekről: a csontvelő őssejt-átültetés egyre szélesebb körben használt terápiás módszer, és sok ezer leukémiában szenvedő gyermeknek bizonyul életmentő lehetőségnek; eredményesen alkalmaznak őssejteket szemet érintő betegségek kezelésére, az ezzel párhuzamosan folyó vizsgálatokkal közelebb kerültünk a vakság megelőzéséhez és gyógyításához; a klinikai kipróbálás stádiumában használnak őssejtterápiát cukorbetegségben és súlyos szívelégtelenségben szenvedőknél, ígéretes kutatási eredmények születnek olyan betegségek kezelésére vonatkozóan, mint a Parkinson-kór. És a sor még hosszasan folytatódik.
Az őssejtek pontos működésének megismerésével további hatékony és a jelenleginél biztonságosabb távlatok fognak megnyílni a regeneratív medicinában való alkalmazásukhoz. Ezeket a fejleményeket mindig is nagyon izgalmasnak tartottam.
A tudományterület sokszínűsége és gyors fejlődése mellett nehéz megjósolni, hogy mi lesz tíz év múlva. Mindenesetre a következő néhány évben szeretnék közelebb kerülni az agykéreg azon legfejlettebb részének megértéséhez, ami emberré tesz bennünket.
