Ahol az életnek ötszörös értelme van

Az ép gondolkodású embert ledöbbentik azok a rosszindulatú, régen idejétmúlt megjegyzések, hogy minek is az a sok gyerek, mert csak a gond van velük, meg el is kell őket tartani valamiből! Akik így vélik, azokat hidegen hagyják, vagy nincsenek is igazából tisztában azokkal a demográfiai adatokkal, kivándorlási aránnyal, amik időzített bombaként lebegnek kis közösségünk fölött.

Kardosék, Mónika és Sándor, illetve öt gyermekük, magasról rávernek minden epés életlátásra és statisztikára. Ők nem az új autóra, a modern házra vagy a nyaralásra hajtanak. Viszont, ha ünnepelnek, azt stílusosan teszik, hiszen gyermekeikkel, édestestvérekkel, nagyszülőkkel együtt legalább 40-en örülhetnek egymás sikerének. A közelmúltban ezekre az értékes emberekre a Vajdasági Nagycsaládos-egyesületek Szövetsége is felfigyelt, és decemberben a Példamutató Nagycsalád díjjal jutalmazta őket.

– Megható volt azt tapasztalni, hogy valaki észrevett bennünket. Picit rábólintottak az éjszakai pelus-cseréinkre, felhasított térdekre, összetört szívekre, ami egy ilyen fantasztikus család velejárója. Végre volt valódi oka annak, hogy posztoljunk valamiről a Facebookon. Párommal mindig is tudtuk, hogy nagy családot szeretnénk. Igazából nem terveztünk meg semmit konkrétan, de nem is ijedtünk meg egyik gyerkőctől sem. Nekünk nem esik nehezünkre a munka. Hála az égnek, a gyerekeink is ilyenek – mesélte Mónika, miután helyet foglaltunk, majd a megismerkedésük történetét osztották meg az érdeklődő újságíróval. Megtudtam, Kardosék kiegyensúlyozott, átlagosnak mondható mindennapjai Bácskossuthfalván kezdődtek, amikor még Mónika eladóként dolgozott egy boltban. Sándor egyre gyakrabban járt vásárolni oda. A kezdeti ismeretségből szerelem szövődött, és csakhamar rájöttek, hogy nem csak a gondolkodásmódjuk, de az élethez való hozzáállásunk is hasonló. Legidősebb lányuk, Dóra, 2000-ben született, 2002-ben Andor érkezett meg, az ikrek: Anett és Norbi pedig 2004-ben, és utána a család kedvenc öcsije, Erik, 2006-ban.

– Négyen vagyunk testvérek, és gyermekkoromból hozom magammal a nagycsalád személyesen tapasztalt ajándékát. Összetartani, jóban-rosszban kiállni egymásért. Fájdalmasan élem meg, hogy testvéreim közül többjüket külföldre sodorta a megélhetés. Ugyanakkor szurkolok azért, hogy megtalálják a boldogulásukat. Mi is érezzük az anyagi korlátainkat. Viszont addig nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér. Éhesek még sosem voltunk, és hála az égnek, még sohasem fáztunk – meséli Sándor, majd a család háziasszonya veszi át a szót. Elmondja, előfordult már, hogy a hűtőláda üres volt, de akkor is feltalálták magunkat, és nem csak zsíros kenyér került az asztalra!

Mónikától megtudom, hogy anyagilag a nagyszülők nem igazán tudnak besegíteni, de minden mással hozzájárulnak, hogy gördülékenyen forogjanak azok a bizonyos fogaskerekek. 

– A mamák szó nélkül beszálltak korábban, amikor unokázni kellett, a taták pedig akkor, ha építkezésről volt szó. Effélére sohasem kellett pénzt elkülöníteni. Születésnapok előtt mindig elhangzik az a kérdés, hogy kinek mire van szüksége: útiköltséghez kell inkább hozzájárulni, vagy például zsebpénzre van szükség. Persze ez nem állandó jellegű, de nagyot lendít rajtunk. Az asztalra valót általában az udvarban nevelgetjük. Sajnos a kertészkedésben nincsenek sikeres tapasztalataink.

Arra a kérdésemre, hogy kaptak-e bármilyen jellegű, a hivatalos szervektől származó támogatást, Sándor szinte restellkedve válaszol, hogy nem. De hát ők nem is kértek soha senkitől segítséget – teszi hozzá.

– Ha úgy hozta az alkalom, akkor inkább éjjel-nappal dolgoztam. Volt, hogy a gyerekekkel szinte egész héten nem találkoztam, mert amikor elindultam a munkába, még aludtak, mire visszaértem, már aludtak. Arra is volt példa, hogy a „legkisebb” éjjel felébredt és átkarolta a nyakamat, hogy apa ne menj sehova!

Sándor körülbelül négy éve a bácskossuthfalvi PIK-ben dolgozik, otthon állatokat nevel. A baromficsapat és Norbi kisállatai mellett disznók is vannak a hátsó udvarban. Bár öt gyermek mellett nagyon nehéz munkát vállalni, Mónika keresi az alkalmat, hogy a családi kasszát kipótolja.

– Helyezkedtem már el boltban, de azt vettem észre, hogy a gyerekeknél a tanulás kárára ment. Nyáron kisegítőként dolgoztam a helyi gyógyfürdőben. Most cipővarrással foglalkozom. Nem nagy pénz, de csurran-cseppen a konyhára, és közben ha segítség kell, itt vagyok. Persze egyre kevésbé kell „együtt melegíteni a széket”. Dóra középiskolás, közlekedési szakra jár Szabadkára. Andor nyolcadikos, az ikrek hatodikosok, Erik negyedikes. Mindegyik gyermekünk másként áll a tanuláshoz, és idővel ezt sikerült elfogadnom.

Egy nagy családban szerintem soha sincs csend. Jól gondoltam:

– Nálunk mindig „zajlik az élet”, arra igen ritkán van példa, és akkor az bizony „gyanús”. Apa az, aki az esetleges vitákban igazságot tesz, ahogy az a legtöbb családban lenni szokott. Az én szavam lágyabb, tompább hatású – válaszolt nevetve Mónika. 

Ezt az időközben körénk sereglett gyerekek meg is erősítik. Különösen miután anyu aláhúzza, hogy bizony öt gyermek tisztességes neveléséhez elkél a temperamentumos hozzáállás, ha a helyzet úgy hozza. Kihasználva a gyerekek érdeklődését, tőlük kérdezem, hogy előny vagy hátrány a tesók állandó jelenléte?

– Egyértelmű előnye van – ha például a játékra gondolok, és arra, hogy kiállunk egymásért. Volt már rá példa, hogy az iskolából hazafele „rendbe kellett tenni” valakit, aki piszkálta az öcsit. Aztán felemelő érzés az is, amikor mondjuk birkózunk és abba apa is beleszáll – válaszol Andor.

A beszélgetés közben még megtudtam, hogy a legidősebb tesó, Dóra „kardoskodik” leginkább a családi kör hangulatáért, és alig várja, hogy hétvégén a szabadkai kollégiumból haza érjen megölelni mindenkit. Anett szépségét a suliban a fiúk féltve óvják a „méltatlan tekintetektől”, ez persze adott esetben kínos is lehet – főleg Anettnak. Erik a tesók védő árnyékában a mindenki kedvence, a „kicsi”, akit pátyolgatni és szeretgetni kell.

A szülői házból hozott tapasztalatok után a Kardos csemeték szinte egyként vélekednek arról, hogy ők is több gyermeket szeretnének maguk mellett tudni a vasárnapi ebéd alkalmával. Valahogy úgy, amiként ők is felnőttek. Apa csendes haverként igyekszik egyengetni gyermekei életét, és alig hallhatóan tudatni a határozott véleményét. És általában, ahogyan az lenni szokott – ha rögtön nem is tetszik –, igaza van. Anyu pedig nem is anyu, inkább az idősebb tesó, a barátnő, akinek el lehet suttogni a titkokat, ha a kamasz-kedv úgy hozza.

Oly sok gyermek-fiatal esetében lehet arról hallani, hogy a szülők nem számíthatnak a segítségükre. Kardoséknál erről szó sincs! Apa és anya egyként dicséri gyermekeit.

– Amikor a hátsó udvarban vagy a konyhában kézbe kell venni a dolgokat, mindenki ott van a frontvonalon. Ez nálunk nem kérdés. És nincs olyan, hogy lányos vagy fiús munka. Norbi nagyon komolyan madarazik, nyulazik, vagy üzletel a kecskéivel, a nyulaival. És megkereste már többször is a saját zsebpénzét. Anett pedig szorgalmasan mosogat, tereget, hajtogat, lepényt dagaszt – sorolja a büszke édesapa.

Manapság rengetegen veszik a kalapjukat és külföldre vándorolnak, a nagyobb bevétel, könnyebb életfeltételek reményében. A fiataloktól azt kérdeztem, ők útra kelnének-é?

– Én csak úgy mennék ki, ha tata-mama, rokonok, és szomszédok, jó barátok is jönnének velünk. Pacsér utcáin érezzük magunkat otthon, az itteni emberek között. És ez biztonságot ad – válaszol utolsó kérdésemre az édesanya.

Végy két egészségesen gondolkodó fiatalt, keverd össze egy kis életcéllal, adj hozzá nagy adag (nagy)szülői szeretetet és háttértámogatást. Nagyjából ez egy nagy és kiegyensúlyozott család alapja. Ritkán lehet manapság ilyen emberekkel találkozni, mint Mónika és férje. Sándor és felesége öt gyermekkel ajándékozták meg falujukat, Pacsért, egyben a szélesebb vajdasági magyar közösséget is: az ő gyermekeikkel (is), illetve minden tudatosan vagy sorsszerűen itt maradt egyénnel tudjuk ugyanis újra építeni a foszlott-bomlott falvainkat, városi közösségeinket. Kardosékra és a hozzájuk hasonló családokra lehet építkezni, hiszen náluk még becsülete van a munkának és tisztelete a hagyománynak.