A Vajdasági Magyar Értéktárba bekerült doroszlói népviselet, hagyományvilág maradandóságára, életképességére számos példát lehet felhozni. Egyik legújabb kezdeményezés a Doroszlói Varró. A Kuckó Gyermeksarok civil szervezet a hordozója az ötletnek, amely Ódry Terézia, kézimunkázni szerető biológus és Szitás Mária művelődésszervező fejében fogant meg. A doroszlói lányok, asszonyok, fiatalok, középkorúak és idősek szombatonként összegyűlnek az Önkéntes Tűzoltó Testület egyik termében és kézimunkáznak, szabad témában, de tematikusan, határozott célzattal is. Tervük, hogy helyi mintázatú használati- és emléktárgyakat készítenek. Motívumaik, a Szentkút, a viselet, a szokásvilág megelevenítése könyvjelzők, terítők, illat-csomagocskák formájában. Az összejöveteleken helyi hímzőasszonyok tanítják a fiatal korosztályt a slingelés, kivarrás folyamatára. Gellér Viktória és Horváth Erzsébet a mai napig aktív művelői a doroszlói viseleti- és használati tárgyú kézimunkáknak (több templomi, szentkúti oltárterítőt varrtak meg és viselték gondjukat közösen), amellett a téma tudói és „ízes” anekdotázói.
| MINÉL TARKÁBB ANNÁL SZEBB |
,,A doroszlói népviselet a fiatalabb magyar népviseletek közé tartozik. A falu török utáni újratelepítése az 1752. évben kezdődött meg dunántúli magyarokkal. Legtöbbjük Tolna megyéből érkezett, de jöttek Somogyból, Zalából, Veszprémből is. Az óhazával való rokonságtartás, úgy tűnik, sokáig megmaradt, ugyanis az új faluban is hasonlóképpen alakult a viselet kialakulása, változása, mint pl. a Sárközben” – olvashatjuk az Értéktárban a doroszlói népviselet kialakulásáról. Erzsébet és Viktória visszaemlékezései alapján elmondható, a mai kor emberének nehéz elképzelni, hogy egykor ebben a sokszoknyás viseletben élték mindennapjaikat a „doroszlai” lányok, asszonyok, a legények, férfiak „priccses” nadrágban, színes (rózsaszínű, sárga, csíkos) trikókban, kapcában, papucsban járták a falusi alkalmakat (templom, mozi, táncmulatság, futballmeccs). A lányok viseletére szintén jellemző, hogy az minél tarkább volt, annál szebbnek számított: piros ciccszoknya, sárga kendő és konty…
– A „köszönjetek ludak, én is asszony vagyok” mondás jól példázza, mit gondolok mai szemmel az akkori öltözetemről – meséli nevetve Viktória.
A lányokról 25, 26 éves korukban (egy-két gyerekes anyaként) lekerült a fehér harisnya és felváltotta a színes, eztán fehéret csak ünnepi alkalmakkor hordtak. Ugyanakkor a szoknyák, blúzok, kendők színe a viselőjük évei számának növekedésével arányosan sötétedett. A színek és az anyagok milyensége nemcsak az életkor, az életszakasz, hanem a (vallási)tisztelet jele is volt. Böjt idején, nagypénteken és feketevasárnap még a gyerekek, a fiatalok is sötétebb színeket viseltek, barna, zöld, kék „lógót” a hajban, főkötőt a fejen. A böjti ruhák a legfinomabb, bordó, zöld, sötétkék szövetből készültek. Leány és anyja együtt „dolgoztak meg” az (alsó, felő) péntők kifogástalanságáért, „állásáért”. A speciális tisztítási módot, a „nyersezést” a vasalás követte. Vasalás szenes vasalóval! Méghozzá két eszközzel. Egyiket a leány a gang végén „lebegtette”, melegítette fel, másikkal az édesanya vasalt, majd cseréltek. Milyen boldogok is voltak az anyák a villanyvasaló korának bejövetelével. Vasalhattak éjszakákon át, majd reggel irány a határba, répát egyezni…
| SIKÁTVIRÁGÚ MENYASSZONYI RUHA |
Családtagok, együtt mindenért keményen megküzdöttek, a munkáért, a szórakozásért is. ,,Szegény asszonyok, nem győzték a péntőket mosni a poros palló végett.”, mesélték Erzsi néniék. Bizony a kocsmában felverték a port a táncoscipők. Minden lánynak két ,,garnitúra” péntője volt. Bálok és lakodalmak alkalmával a délutáni programrész után hazamentek átöltözni, lecserélni az ünnepi bársony-,vagy „sikátvirágút” az egyszerűbb, divétre. Nagy valószínűséggel ebből a gyakorlatias szokásból ered, hogy az igazi doroszlói lakodalmak manapság is két részből állnak, a délutáni ünnepi, esküvői szertatás után a násznép, a vendégsereg hazamegy átöltözni esti díszbe. Annak idején a menyasszony, ha Mária-lány volt (a Mária-lány társulatba az első áldozásban részesült, tiszta erkölcsű, templomba járó lányok férjhezmenetelükig tartozhattak) abban a viseletben (a hagyományos doroszlói viselet, tiszta fehér változata, fehérselyem vagy slingelt szoknya és kötény, valamint ing, rajta rózsaszín szalag, fejükön fehér menyasszonyi koszorú), illetve a legszebb bársony-, vagy „sikátvirágú” ünneplő ruhájukban esküdtek örök hűséget, piros selyemben vagy divétben táncolták a menyecsketáncot. A férfiemberek is adtak az illő megjelenésre mindig, még a télvíz idején tartott mulatságokon is: színes trikójuk fölé vették a papucsvirágú bársonypruszlikot.
Egy élet során akár többször is kerülhettek szorult anyagi helyzetbe. A második világháború után nem volt miből anyagot venni a legények, férfiak fehér ingének megvarrásához. Ekkor szétvágták a párnákat és abból varrtak megfelelő viseletet. A lányos szülők szintén minden körülményben teremtettek ruházatot. Férjhezmenetelük idejére készen volt a „stafér”, azaz a kelengye. Ágynemű és mindenfajta alkalmi viselet, olyan mértékben és minőségben, hogy az asszonynak még ötvenéves korában is volt mit magára öltenie. Így a szülők lehetővé tették, hogy a házaspár ne ruhaneműre költsön, hanem a pénzén földet, jószágot vehessen, gyarapodhasson. A generációk ebben a szellemben nevelkedtek, így leszögezhető, hogy a viselet a mai nemzedékek legtöbb tagjának is szent.
| NEM ADJÁK EL A VISLETET SE, AKÁRCSAK A FÖLDET |
A termőföldhöz hasonlóan a népviselethez is szoros kötődés fűzi a mindenkori doroszlaiakat. A délszláv háború idején és később is jellemző volt a magyarországi kereslet a doroszlói viselet iránt. Volt, hogy 1500 eurót is kínáltak egy-egy divétszoknyáért. Ám, akiben kicsit is él az elődök iránti tisztelet, az – ahogyan nem adja el a földet, a jövedelem forrását – úgy nem kótyavetyéli el a viseletet sem, mert identitása egyik alapjának tekinti. Nem beszélve azokról a fiatalokról, akik a Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesület kis, középső és ifjúsági néptánccsoportjának tagjaiként viselik a fellépéseken, táncolják benne a csősztáncot vagy a galambházat. Sodorhatja őket az élet bármilyen nyelvi, mentalitású környezetbe, nem „vetkőznek ki” azokból az emberi és közösségi alapértékekből, amelyek a ruhával együtt teszik az embert.
