Tóth Adorján Márton erdélyi zeneművész, a kolozsvári zeneakadémián végzett klasszikus nagybőgő szakon, mesteri képesítést Németországban szerzett. A népzene is szerves része életének, brácsán játszik. Ősz óta a Magyar Államtitkárság Petőfi Sándor Programjának ösztöndíjasa, a Dunatáj Egyesülés régiófejlesztési civil szervezet háza táján, a Nyugat-bácskai Szórványközpont berkeiben teljesíti közösségi szolgálatát. Márton itteni, kilenc hónapos küldetése május végén letelik. Az ifjú művészt Nyugat-Bácskában szerzett tapasztalatairól, eddigi és további pályájáról, terveiről kérdeztük:
• Hogyan kapcsolódnak számodra a zenei és közösségi létforma, feladatkörei?
Hangulatkép a zombori farsangzáró táncházról
– A népzene eleve közösségi tevékenység. Az általam játszott zenéknek (kalotaszegi, mezőségi stb.) és tánckoreográfiáinknak is az egybekapcsolódás az alapja, összekapaszkodik leány és legény. Akár csíki, pécsi vagy szabadkai táncházba lépünk be, szinte ugyanazokkal, a standard táncházmozgalom nyújtotta tájegységbeli elemekkel szembesülhetünk. Ezeket szerettem volna átadni, átültetni az itteni tánctalajba is.
• Miként értékeled, sikerült?
– Óvodás, alsó- és fölső tagozatos gyerekeket tanítottam azokra a játékokra, népdalokra, amelyeket annak idején Kallós Zoltán Kossuth-díjas, erdélyi magyar népzenegyűjtőtől tanultam, és amelyektől én magyarnak érzem magam. A kupuszinai, a bácsgyulafalvi, a doroszlói, a nemesmiliticsi, a zombori, a gombosi és a bezdáni általános iskolában összesen csaknem száz gyerekkel volt alkalmam foglalkozni. Otthonról azzal bocsátottak útra, hogy menjek, „vessem el a magvakat”. Igyekeztem, és ha csak néhány gyermekkel sikerült elfogadtatnom a műfajt, az is eredmény, amely idővel megsokszorozza önmagát. Az kicsik befogadóbbak voltak, a felsősök vad-tini koruknál fogva lassabban szoktak hozzá. A nyugat-bácskai vidéken szinte minden település különböző hagyományvilággal rendelkezik. Kihívás volt újat, másfélét hozni, mutatni. Közösségileg sem könnyű feladat, a szervezőmunkáról sokat tanulhattam, türelmet és kitartást elsősorban. Több hasonlóság is felfedezhető az erdélyi és a nyugat-bácskai mentalitás között. Azt tapasztaltam, hogy az itteni magyarság is nagyon összetartó. Mindent megtesz azért, hogy megtartsa kultúráját, identitását.
• Mi okozott számodra nehézséget a feladok teljesítése során?
Márton egy doroszlói szereplés alkalmával
– Kevésnek bizonyult számomra az ittlétem ideje. Két hónapba telt, mire kirajzolódott, letisztult bennem a feladatkör, az, hogyan tudnék a leghatékonyabban megnyilvánulni. Véleményem szerint a Petőfi- program első és legfontosabb kihívását a beépülési időszak jelenti. Belecsöppentem az „ezer idegenbe”. Időbe telt megismerkedni a közösséggel, az itteni rendszerrel, annak működésével. Mostanra – túl az iskolai órákon megszerzett pedagógiai tapasztalatokon, a megszervezett táncházi alkalmakon – úgy érzem, hogy ki tudnék teljesedni itt.
• Sorsod, pályád tekintetében adott, nyújtott-e valamit ez a kilenc hónap?
– Noha ez alatt az idő alatt, mint előadóművész, nem léptem előre (hisz nem koncertezésre volt kiélezve az ittlétem), de sok előrevivő tapasztalatot, inspirációt szereztem a más környezetben zajló tanítási folyamatok során. Azt gondolom, hogy bármilyen művészeti ág művelői legyünk, alapvető feladat az impulzusok keresése. A (belső és külső) utazások által erre számtalan lehetőség van, a legkülönbözőbb formában: egy táj, egy kép vagy egy gyerek reakciója a tanítás során stb. Itteni lakhelyemet, Zombort például nagyon megszerettem. A város nyugalma, ugyanakkor kulturális zsongása életre szólóan megérintett.
• Honnan indult, illetve hova tart a benned rejlő muzikalitás?
– A zeneiséget egészen kicsi koromtól szívom magamba, ugyanis a szüleim a Kolozsvári Magyar Operában dolgoztak, és naponta bejártam hozzájuk iskola után. Hamar a barátommá, sőt véremmé vált ott minden. Aztán elemista koromban a különböző nyári népzenei táborok végleg a zene elkötelezettjévé tettek. Onnantól kezdve részesültem zenei képzésben, egy időben kezdtem a komoly- és a népzenét tanulni. Kolozsvári és németországi felsőfokú képzések közben, illetve után voltam a Kolozsvári Állami Magyar Opera nagybőgőse, együttműködtem a kolozsvári filharmóniával, és további számos zenei projektum fűződik a nevemhez. Tagja vagyok a Tokos Zenekarnak, amely 2014-ben a Fölszállott a páva népzenei tehetségkutató kategóriagyőztese volt. Rengeteg eseményen léptünk fel, folyamatosan hakniztunk, amelybe mára belefáradtam kissé. Jót tett a lassítás, most a program során és a jövőben is hasonlóan csituló tempót tervezek életvitel tekintetében. A zenei karrier mellé mesterséget is kitanulok, hamarosan kezdem az inaskodást egy hangszerkészítő mester mellett. Nyugat-Bácskától, a tanítványoktól, a munkatársaktól a hónap végén, egy Petőfi-évadzáró táncház keretében búcsúzom, jó szívvel és biztosan nem véglegesen.
