Törtfehér. Hajnalban, mint az olvasztott vaj, áttetsző és tört fehér az ég, cseppnyi naranccsal. Halvány akvarell. Később üveges lesz és észrevétlenül szétfut az arany fénye a nedves, reggeli kerteken. Végül erősen kirajzolódik a határ az égnek vélt láthatatlanul mély mindenség és a látható zöld lombozat, a háztetők és a horizont között. Az írások szerint egy kis közösség zárt ajtók mögött, szorongva, félelemben imádkozik húsvét után ötven nappal.
"És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek, és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Szellemmel, és kezdének szólni más nyelveken, amint a Szellem adta nékik szólniuk." (Csel 2:14)
A Károli Gáspár fordításában olvasható szavak igen távolinak tűnnek, bár nem is olyan régen bezárkózva, félelemben mi is, ki-ki saját módján elővettük elfeledett imáinkat és gyermekeinkért, szeretteinkért fohászkodva éreztük, közösség lehetnénk. Közösség akarunk lenni, mert a magános farkasnak ellenség sem kell, hiszen önmagát eszi meg.
Tűzpiros. Minden napszaknak megvan a maga színe. Az ünnepeknek is. A pünkösd tűzpiros. Megvan a színe az egyes utcáknak, városrészeknek és a vízpartoknak is. Annak a helynek is, amely félpercnyi járásra van a vasúti hídtól. Ezen a helyen, a híd alól emelkedve egy rövid ösvény halad, amely mérsékletre int, pedig gondolataim és érzelmeim itt mindig messze előttem járnak. Közhely: féltő kíváncsisággal repülnek. Jobbról az ördögcérna bokrok mögött a Béga szegélyezi a helyet, balról, a bakterház kerítése után akácok és kiskert. Egy-egy lépés olyan itt, mint az örökkévalóság. Évek telnek el, amíg ezen a kis damaszkuszi úton végig megyek és a teljes nagyságában kitárulkozó tornácot meglátom. Egykor a valóság szabta keretek között, ma már az emlékezés végtelenjében, két ember ül ott, apám hallgatva, anyám befelé imádkozva, örök pünkösdben várakozva, megigazulva.
„Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának.” (Rom14:7)
Bort töltök, poharamba cseppnyi keserédes is kerül. Elszámolás minden visszatekintés. Az ünnepek szegélyén, a terített asztalnál elgondolkozhatunk azon, hogy kinek, csak önmagunknak éltünk-e, és azon is, hogy kinek, csak önmagunknak halunk-e meg. Aztán emelhetjük poharunkat.
Örökzöld. Nem tudom, hol a határ a hazavezető örök utakon, de sejtem, hogy bennünk keresendő. Az ösvény, anyánk virágoskertje, a diófa, a tornác és vele a mindenség bennünk van, mint ahogy mi is annak a része vagyunk. Nem lehetünk egyedül, hiszen boldogságra, családba, közösségbe, nemzetbe, emberiségbe lettünk teremtve. Bármelyikhez kötjük is sorsunkat, benne dolgunk van, feladatunk. Legyen mai küldetésünk, hogy szeretteinkkel ünnepelünk. A pünkösd a közösségépítés lehetősége és parancsa. Bármennyire is hirdetik a határtalan szabadság hírnökei az egyén beteljesedését, egyedül csak áldozat lehet. A közösség ma nem divatos, a fogyasztói közösség annál inkább. Az általuk eltervelt állközösség szólamai egyértelműek: Valósítsd meg önmagad minden téren és minden áron! Erre jogod van! Csak gyere és vidd! Azonnal fizetni sem kell, majd mi beszedjük az árát. Mi tudjuk, mikor van annak az ideje. Mi tudjuk, neked mi a jó! Isten halott! (Nietzsche) Csak te élsz, amíg mi azt jónak látjuk.
Vérvörös. Én nem tudom milyen a pünkösd. Azt sem tudom, milyen volt gyermekoromban. Lehet, hogy nem is volt. Lehet, hogy az ünnep csak egy érzés. Néha a gyermekkorom is csupán egy átfogó érzés és valótlan. Lehet, hogy nemcsak önmagamat, hanem gyermekkoromat is emlékezetből építettem föl. Most a pünkösdöt. Minden tudásom későbbi, mint ahogy én magam is az vagyok. Minden tudásom tapasztalásra épült és színe, íze, illata, tapintása van. Ez a valóság. Én mindent utólag szereztem, az akácok zöldjét a ház körül, a bogarak bíborszínét a vasúti töltés oldalában, a mérges padlizsán-kéket meg a piacon. Emlékszem, a tubarózsa méltóságteljes és vérvörös, a bodzának szép ernyős a virága. Szentmihályon az almafa meg a meggyfák között a kertecske illatos és jácint-kék. Ott a tisztaszobának almárium- és dióbarna szaga van, doh és hideg penész. Vannak más színek is, melyeket kikeverek magamból. Ezek elütnek a valóságtól, elütnek az általánosan elfogadott színskálától. Ilyen a rózsaszín. Ennek csak egy árnyalata van, amely anyám virágoskertjében volt látható.
„A Lélek ajándékait pedig ki-ki azért kapja, hogy használjon vele” (1Kor 12,7)
Rózsaszín. Sokáig meg voltam győződve arról, hogy a rózsaszín a pünkösd egyetlen színe. Ez azonos annak a korai rózsának a színével, amelyet én tévedésből pünkösdi rózsának neveztem, pedig angol rózsa volt anyám kertjében. A tények, az olvasmányok és a tapasztalás, az évek hordaléka sem tudott felülkerekedni téves meggyőződésemen. Ez végleges: a pünkösd rózsaszín és egyetlen jelképe van, az a bizonyos rózsa, amely az illatát is adja. Könnyed és gyümölcsös, mint egy lehűtött délutáni rozé, melyben egy kevés kiforratlan cukor pezsgése hajtja az apró buborékokat mindig fölfelé. Az ünnepnek megmagyarázhatatlan íze van, és rendszerint a szájunkba szökik, hogyha hangok és képek idézik föl tudatunkban.
Öt szín egyazon dologról: törtfehér, tűzpiros, örökzöld, vérvörös vagy rózsaszín. Csokorban, együtt talán a legszebb.
