A mai világi értékrendünkkel nekünk, fiatalabbaknak sokszor nehéz kötődnünk egy helyhez (otthonhoz), egy személyhez (szeretett emberhez), hiszen egy rohanó, globalizált világ emberei vagyunk, és sokszor épp azokat az érzéseket nem éljük meg, melyek lelki és szellemi fejlődésünk kulcsfontosságú szereplői: a szeretetet, az egymáshoz tartozást, az egymáshoz való hűséget és az abban való kitartást.
A Márton házaspár ma
A magyarcsernyei Márton István és felesége, Gizella (lánykori nevén Kocsis) immár 60 éve élnek szeretetben és megértésben. Őket kérdeztem arról, milyen volt a múlt század ötvenes éveiben fiatalnak lenni, milyen volt akkor szerelmesnek lenni, voltak-e viharok a kapcsolatukban, hogyan élték meg a távolságot, a jegyben járást, milyen volt egy esküvő akkoriban, melyek voltak a legnehezebb időszakok, és mi a titka a hosszú házasságnak.
• Önök 1930-ban, illetve ’31-ben születtek, a ’40–’50-es években voltak fiatalok. A kapcsolatuk valamikor a gimnáziumi évek vége felé kezdett kibontakozni. Hogyan alakult ez?
– A négyosztályos elemi iskola után mindketten Nagybecskereken jártunk gimnáziumba, ami akkor nyolc év volt. Gizi leányosztályba járt és zárdában lakott, én fiú-lány osztályba jártam. A szüleink ritkán látogathattak bennünket, mi pedig csak húsvétkor és karácsonykor mehettünk haza. Én két évvel hamarabb végeztem, mint Gizi, és elkerültem egyetemre Belgrádba. Érettségi után eredetileg fogorvos szerettem volna lenni, de apám rábeszélt, hogy legyek állatorvos. Más-más városokba kerültünk, de a gimnáziumi évek alatti szimpátia egyre erősebb lett. Másodéves egyetemista voltam, amikor Gizi leérettségizett. Az egyik szünidőben, amikor otthon voltunk, erőteljesen elkezdtem Gizinek udvarolni – meséli Pista bácsi.
– A zárdában szigorú rend és fegyelem volt, amit én szerettem; ott kaptam az egész életemet végigkísérő erkölcsi alapértéket, magatartást, életfelfogást, amit aztán pedagógusként is gyakoroltam – folytatja Gizella. – Azon a nyáron (1951-ben), ahogy letettem a nagyérettségi vizsgát, Pisti eljött a szüleivel hozzánk, és megkérték a kezem.
A Márton házaspár a hatvanas évek derekán
• Gizi néni hat évig volt menyasszony. Ez meglehetősen szokatlan volt abban az időben. Hogyan tartották a kapcsolatot?
– Én Újvidéken jártam a tanítóképzőbe, Pisti pedig Belgrádban az állatorvosi egyetemre, így csak ritkán láthattuk egymást. Többnyire a téli és nyári szünetek ideje alatt. Rengeteget leveleztünk. Nekem különböző kurzusokra kellett járnom messzire, és Belgrádban – míg állt a vonat – abban a fél órában láttuk egymást. Hát ilyen volt. Nem volt pénzünk egymáshoz utazgatni. Pisti hívott, amikor még Újvidéken tanultam, hogy hagyjam ott, és menjek Belgrádba, de én szigorú erkölcsös nevelésben részesültem, és ez nekem nem nagyon tetszett. Mind a szüleim, mind pedig a tanáraim így neveltek; így erről nem lehetett szó, amíg be nem fejezzük a tanulmányainkat. Én hamarabb végeztem, mivel főiskolára jártam. Dolgozni kezdtem, hogy kistafíroljam magamat. A fővárosi egyetemista élet viszont a jegyesemre is hatással lett, érvényesült a „szebbet, jobbat, mást”-effektus. Így történt, hogy öt év után felbontotta az eljegyzésünket. Visszaadtam a gyűrűt. Én elvégeztem a főiskolát, és otthon tanítottam. Nagyon el voltam keseredve, a diákjaim pedig látván ezt, elégtételt akartak venni Pistin – meséli nevetve Gizi néni. Pisti szülei haragudtak a fiukra, hiszen engem szerettek volna menyüknek, ám nem volt mit tenni. Akkor úgy tűnt, vége mindennek.
• Azt mondja, úgy tűnt. Utána mi történt?
– A nyári tanítási szünetben felutaztam Szabadkára a barátnőmhöz, Joó Piroshoz (Pisti szomszédja volt), akinek Babcsányi doktor volt a férje, és Szabadkán praktizált, de közben be kellett vonulnia katonának. Piri igyekezett volna megismertetni új emberekkel, ám nekem csak Pisti kellett. Elmentünk vonattal Újvidéken át (ahol az ő férje katonaként szolgált) Belgrádba. Mindketten el voltunk keseredve. Pisti fenn lakott a hegyekben, egy szerb családnál. Magam sem tudom, hogyan jutottunk oda. Mindenhova gyalog mentünk. Megtaláltuk őt, éppen tanult, és hűsölt egy fa alatt. Ismét elkezdtünk beszélni egymással – bár addig sem voltunk haragban –, de meg volt szakadva a kapcsolat. Hazajöttünk Belgrádból. Nemsokára egyszer csak meggondolta magát, és elkezdett nekem üzengetni, hogy akar velem találkozni.
Márton (Kocsis) Gizella a gyerekekkel, Tibivel és Zolival
• Talán ekkor döbbent rá, hogy a nagyváros adta „lehetőségek” nem mindig vannak jó hatással az emberre, s neki mégis az a falubéli lány kell, akit eljegyzett?
- Igen. Egyszer csak azt mondta: Házasodjunk össze! – meséli Gizi néni
• Csak úgy, egyszer csak?
– Igen, egy pénteki napon, 1957 júniusában. Az én tanúm egy kollégám volt, az ő tanúja pedig egy rokona.
•Hogy történt az esküvő?
– Átmentünk a jegyzőhöz (akkor falujegyző volt, aki esketett), aki fehérorosz származású volt, és alig vagy inkább nem is tudott magyarul. Összeházasodtunk, aláírtunk, a két tanú is aláírt és ennyi. Az én szüleim háza a hivatallal szemben volt, ahol apám hentesüzletet tartott. Átmentünk, anyukám csinált egy meleg villás reggelit és ott megreggeliztünk. Sem a szüleim, sem az ő szülei nem voltak az esküvőnkön. Ennyire szerény volt.
• Hogyan indult az életük?
– Pisti odaköltözött hozzánk, a szüleimhez. Tíz napot éltünk együtt, amikor bevonult katonának. Eközben megfogant az első fiunk. Még katona volt, amikor a fiunk, Tibi megszületett 1958 áprilisában, és közben Szarajevóban, a bakaság idején a férjem súlyos meghűlés következtében majdnem meghalt, de velem ezt nem tudatták apósomék, biztosan féltettek – mondja Gizi néni.
– A saját apámat nem ismertem meg, amikor meglátogatott a kórházban, olyan állapotban voltam; azt hittem, nem élem túl – teszi hozzá Pisti bácsi. Ezután felmentettek a katonai szolgálat alól. Akkor láttam először a fiamat. Bácskában kerestem munkát, de végül a bánsági Tamásfalván (Hetin) kaptam, hát odaköltöztünk.
– Egy német házat kaptunk: se villany, se víz nem volt, két nagy locsolóval Tibikével jártam a kútra vízért, jó messzire. Sparheltben tüzeltem, azon sütöttem-főztem. Mindenütt, ahol éltünk, baromfit, disznót tartottam, kertet műveltem egész életemben – folytatja Gizi néni.
• Meddig éltek Tamásfalván?
Az ünnepeltek két fiukkal és menyükkel
– Egy évig. Mikor Zoli fiam megszületett 1959. november elején, akkor már Klárin (Radojevo) éltünk. Zoli viszont Magyarcsernyén született. Akkoriban még járt a kisvasút, és éreztem, hogy közeledik az idő, de épphogy hazaértem a vonattal. Apám biciklire ült, elrohant a bábaasszonyért és megszületett a második fiunk is. Kis idő után visszamentem Kláriba, ott már olyan lakáskörülmények között éltünk, amelyek elfogadhatóbbak voltak. Volt áram a kétszobás lakásban, voltak bútoraink – emlékszik vissza a majdnem hatvan éve történtekre Gizi néni.
– Közben Tordán meghalt az állatorvos, és jöttek, hívtak, csalogattak, hogy menjek oda dolgozni, hiszen ott nagy volt a jószágállomány, így nagyon nagy szükség volt állatorvosra. Nagyon szerettek engemet Kláriban, és én is szerettem ott, de 1961-ben mégis átköltöztünk Tordára. Keveset voltam otthon, nem lett volna jó Klári hosszú távon – mondja Pisti bácsi.
• Tordán pár évet maradtak a hatvanas évek elején, Tibinek és Zolink máig meghatározó élményt jelentenek a tordai évek.
– Igen, 1963-ig éltünk Tordán. Ott nem építették meg még a kocsiutat, hatalmas por volt; Istenem, mindig szépen felöltöztettem őket, s mindig csupa porosak-retkesek lettek, mire hazaértek – emlékszik vissza Gizi néni nevetve.
• Közben megüresedett az állatorvosi szék Magyarcsernyén.
– Tordán nagyon szerettek, azt mondták az akkori kommunista faluvezetők: Doktor úr, ne menjen el tőlünk, magából nagy embert csinálunk! De én nem akartam nagy ember lenni. A szocialista szövetkezet elnökeként kiharcoltam, hogy egész Tordán a járdát kibetonozták. Mindig megtettem, amit a haza (falu) kívánt, akkor azt kívánta, hogy hazatérjek. Így hazamentünk Magyarcsernyére – meséli Pista bácsi, pontosan emlékezve a dátumokra és minden apró részletre.
• Ennyi vándorlás után ismét Csernyén. Milyen volt?
– A szülők elvárták, hogy a közelükben legyünk, így mindenkinek jó volt, hogy hazaköltözhettünk. Életünkben hétszer költöztünk. A gyerekek ekkor már óvodába jártak. Engemet visszahívtak az iskolába titkárnak, valamint órahelyettesítő tanárnak. Az állatorvosi rendelő újonnan emelt épületében laktunk jó pár évig, onnan költöztünk fel az én szüleim házába, amikor már középiskolások voltak a gyerekek. A szüleim házában tanárok laktak, azoknak felmondták az albérletet, és mi bejöttünk a falu központjába. Az iskolát később ott hagytam, majd a szövetkezet könyvelőségén dolgoztam, és onnan is mentem nyugdíjba – meséli tovább Gizi néni. A gyerekek közben elmentek tanulni, majd jöttek a kilencvenes évek.
• Mi történt akkor?
– Minden ősünk ezen a földön élt, nem gondoltuk, hogy a háború mindkét fiunkat elszakítja tőlünk. Már nősek voltak, és harminc év körüliek: Tibi Törökkanizsán élt a családjával, Zoli Csernyén élt a feleségével, amikor behívták egyiküket katonai szolgálatra. A család összeült és döntött; a fiúk mennek, de nem a háborúba. Nagyon nehéz évek voltak azok. Vagyonunkat eladtuk, hogy őket segítsük a boldogulásban. Nehezen éltük meg, de mára elfogadtuk a sorsunkat. Tibi fiunk ma Szegeden, Zoli pedig Budapesten él.
• Biztos volt jó és rossz is a 60 év alatt. Mi az, amit a legjobban értékelnek?
Gizi néni: Megvolt egymás iránt a bizalmunk, és egymást tiszteletben tartottuk.
Pista bácsi: Tiszteltük a szülőket, a nagyszülőket, és főleg tiszteltük egymást.
Gizi néni igazi pedagógus volt. Biológiát, földrajzot, háztartástant, szépírást és kézimunkát is tanító tanítónő volt, sokat hálálkodnak neki egykori diákjai. Pista bácsi a faluban minden házban járt, mindenkit ismert, és őt is ismerték, szinte mindenki állatállományát gyógyította a faluban. Ma már keveset mozognak, főként csak a családot látogatják Magyarországon. Két fiuktól három unokájuk és immár négy dédunokájuk van. Azt mondják, soha senkinek szándékosan nem ártottak. Amikor azt kérdezem tőlük, hogy mi a titka a hosszú házasságnak, csak vállat vonnak: „nem is tudjuk igazán”…
Azt mondják, nem tudják, de én biztos vagyok benne, hogy a szeretet ereje tartja őket össze.
