A minap eszembe jutott, hogy valahol anyósomnál lapul egy Igaz vagy Hamis társasjáték. Valahol a „kupiszoba” mélyén, ahol az „ezt már nem tudjuk hova tenni, de kidobni sem akarjuk” dolgokat tároljuk. A nagy unokatesók kapták még egykoron, de kinőtték, így került végül az én kisfiamhoz.
Aki nem ismerné a játékot, röviden csak annyit róla, hogy magában a szerkezetben van egy beépített játékvezető (aki néha igen gonosz tud lenni) és ő állításokat mond, amelyekről nekünk meg kell állapítanunk, hogy igazak-e vagy hamisak.
Egy játék közben a következő állítást kapta valamelyikünk: Németországban németül beszélnek. Gondolkodás nélkül rányomtunk az igazra, majd jött a sajnálkozó hang, hogy ez bizony hamis volt. Néztünk, mint Rozi a moziban, hogy ez most mi és hogy, és értetlenül álltunk a dolog előtt. Ugyan ez megtörtént még egyszer, csak akkor a gép azt állította, hogy a hó nem fehér.
Ez egy nagyon jó példa arra, hogyan tanítsuk meg a gyermekünknek azt, hogy nem kell mindent elhinni, amit hall.
