Vannak pillanatok, amikor a régmúlt idők emlékei köszönnek ránk az évszázadokon át, és rádöbbenünk, hogy valóban csak porszemek vagyunk. Miközben a zentagunarasi határ pocsolyákkal aláaknázott dűlőjén kocsikáztunk, nem gondoltam, hogy egy ilyen pillanat vár rám is. Amikor a két öregnek mondott tiszafa elé álltunk, akkor sem fogott el semmilyen különleges érzés. A döbbenet csak akkor jött, amikor Kocsis Antal történész szobájában ücsörögve a neves helytörténész elmondta, hogy mit is láttam valójában.
A történet, legalábbis számunkra, ott kezdődik, hogy a zentagunarasiak felkérték Kocsist, írja meg falujuk, az egykori Likasegyháza történetét. A terepen végzett kutatómunkában részt vett több lelkes helybeli lakos, köztük Rózsa László is.
– A tél folyamán a kezembe akadt egy második osztrák katonai felmérés idején készült térkép. Ezen találtam 3 nagyon régi épületet Zentagunaras határában, amiből kettőt parkosított terület vett körül. Kijöttem szétnézni, és leírhatatlan érzés fogott el, amikor megláttam az öreg tiszafákat. 40 éve az első munkanapomon itt voltam ezek mellett a fák mellett, és nem tudtam róluk – mesélte László a matuzsálem fák megtalálásának történetét.
Amint kiderült, a fákról mások sem tudtak, noha sokan megfordultak a tanyán, amelyhez tartoznak. László rögtön felismerte, hogy a két tiszafa igen öreg, de a korukról ma sem mer bizonyosat mondani.
– Nem merek évekről beszélni, mert még egy kihívott környezetvédelmi mérnök sem tudta meghatározni a korukat. Ezeknek a fáknak a törzse maximum 1,2 millimétert vastagszik évente, és ha megnézem a törzsüket, akkor nem merem kiejteni, hogy hány évesek lehetnek. A második osztrák katonai térképen már rajta vannak, az pedig az 1800-as évek elején készült, tehát biztosan öregebbek 200 évesnél. A falunk központjában 40 éve ültettek 25 tiszafát. Már akkor eláll az ember lélegzete, ha azok méretét összehasonlítja ezzel a két fáéval. Magyarországon a második legnagyobb tiszafaként a szegedi zsinagógánál lévőt tartják számon, de nem hiszem, hogy az lenne akkora, mint ezek – mondta László, majd arról is beszámolt, hogy az illetékesektől már kérték a fák védelem alá való helyezését.
De mi is az, amit tudni kell ezekről a fákról? A tiszafák őshonos fajtának számítanak a Kárpát-medencében, főként kétlaki növények, és minden részük mérgező, kivéve az apró méretű, piros terméseket. A leghosszabb életű európai növényfajnak számítanak, őseink gyakran használták íjkészítés során. A legöregebb európai tiszafa Skóciában található, kb. 2000 éves. Rózsa Lászlóval beszélgetve megtudtuk, hogy a zentagunarasi tiszafák létezését már kétszáz évvel korábban is dokumentálták, de a pontosabb kormeghatározás érdekében megkerestük Kocsis Antalt, aki Zentagunaras, azaz Likasegyháza történetéről készülő könyvében külön részt szentel a két fának.
– Amikor először utánanéztem ennek a két tiszafának, megijedtem, hogy ilyen létezhet itt a környékünkön, és senki sem tud róla. Jelenleg a növényvilággal foglalkozó könyvek közül az Urániát (Uránia növényvilág, Magasabb rendű növények I., Gondolat Kiadó, Bp., 1974) tartom az egyik legmegbízhatóbbnak. Ebből meglepő adatok derülnek ki: a tiszafáról azt írják, hogy évente 0,6 millimétertől 1,2 milliméterig vastagszik a törzse. Nagyon megrökönyödtünk, amikor próbáltuk lemérni a zentagunarasi fák kerültét, mindkét fa törzsének ugyanis közel 3 méter a kerülete. Az átmérőjüket nehéz meghatározni, mert göcsörtös a törzsük, de kb. 1,5 méter, vagyis 1500 milliméter lehet – mondta el a megdöbbentő adatot Kocsis.
A történész óvakodott attól, hogy pontosan meghatározza a fák korát, de ha az egyszerűség kedvéért évi 1 millimétere körüli gyarapodással számolunk, akkor a koruk simán elérheti az ezer évet is. Persze, pontosan csakis egy szakember számíthatja ki, de még belegondolni is szédítő, hogy akár honfoglalás korabeliek is lehetnek. A fák esetleges származásáról nem sokat tudhatunk, de amint kiderült, ez a terület már nagyon rég óta lakott.
– Zentagunaras területe a szarmaták idejében, vagyis a 3-4 században már lakott volt. Az első írott dokumentum, ami falu terültén fellelt településekről tanúskodik, 1495-re datálható, és Likasegyháza néven említi. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal a település történetét végigkövethetjük a 1600-as évek derekáig, vagyis a település a török hódítás ellenére is élt. Arra nem tudunk választ adni, hogy akkor vagy később telepítették oda ezeket a fákat, esetleg egy korábbi időszakból maradtak ott – árulta el Kocsis.
A fák kora tehát még kétséges, de mindenképp tekintélyt parancsoló. Két famatuzsálem, amelyeket az embernek még nem sikerült elpusztítani. Egy ilyen hihetetlennek tűnő történetet végére talán Rózsa László szavai illenek a leginkább:
– Annyira furcsa dolog az embereknél, hogy néznek, de nem látnak! Ezekről a fákról sem tudott senki, pedig nagyon régóta itt vannak. Sokkal többet átéltek, mint mi, és úgy gondolom, hogy lesz jövőjük, előbb-utóbb értékelni fogják, hogy mekkora kort megértek.
