A címben szereplő intés a politikusokra is vonatkozik, szerencsére vagy szerencsétlenségünkre nemigen tartják viszont magukat hozzá. Szerencsétlenségünkre, mert olyan gondolatok is elhangzanak, amelyek biztosan nem viszik előbbre kis hazánkat. Szerencsénkre, mert az óév búcsúztatásakor szemezgethetünk a legmeghökkentőbb, legröhejesebb, legfurcsább kijelentések között.
A „best of” nyilatkozatok között keresgélve az ember akarva-akaratlanul is csakhamar rájön, a legek királya 2013-ban szinte konkurencia nélkül Ivica Dačić miniszterelnök volt. Újságírói körökben közismert, hogy a kormányfő a szó szoros értelmében szeret nyilatkozni. Nincs az a kérdés, amire nem válaszolna az újságíróknak, még ha a protokoll másként irányozta is elő az időbeosztást. Ez egy dicséretes tulajdonság, kevesen teszik ezt a politikusok között. S talán az sem baj, hogy a számtalan kijelentés között találni egy-két megmosolyogtatót is. A miniszterelnök ezzel legalább bebiztosította magának, hogy szavai az újévi kiadásban is nagy számban hangozzanak el.
Dačić egyik őszinteségi kirohanása az egyik legnagyobb idei közép-szerbiai problémával volt kapcsolatos.
„Soha nem gondoltam volna, hogy valaki valaha is Szerbiában kér majd menedéket.”
Nem tudni, hogy a menedékjogot kérelmezők gondolták-e ezt korábban, de nem kizárt, hogy messzebbre igyekeztek, csak nem jutottak el odáig, vagy összetévesztették Szerbiát valamelyik másik Sz-betűs országgal, például Szlovéniával.
Ismeretes, hogy a kormányfő néha, amikor megpihen egy-egy brüsszeli találkozó és kormányátalakítás között, dalra is szokott fakadni. Énekel sokfélét, a határokat azonban, úgy tűnik, pontosan megrajzolta.
„Nem akartam Cecával énekelni, vagyok én annyira racionális ember!”
A miniszterelnök tehát a turbófolknak nem híve, a turbósebességű európai csatlakozásnak azonban annál inkább. Egyedül a melegfelvonulással kapcsolatos elvárásokat nem tudta lenyelni sehogy sem, pontosabban nem értette igazán, miért illene neki azon miniszterelnökként megjelenni.
„Mi van most? Már melegnek is kell lennem ahhoz, hogy eléggé európainak számítsak?”
Amikor pedig egyesült államokbeli látogatása után azzal vádolták meg, hogy a két ország közötti kapcsolatokat elsősorban a borosüveg húzogatása révén fejlesztette, a kormányfőnek kötelező volt megvédenie magát.
„Én különben nem is szoktam inni, de ezt muszáj volt megpróbálnom. A kaliforniai borok valóban fenségesek. A szerb borok viszont sokkal jobbak!”
Tudjuk: azonnal felmerül az olvasóban is a huncut kérdés, hogy honnan tudja, hogy jobbak, ha különben nem is szokott inni.
Amikor Tanja Miščević, a szerbiai csatlakozási tárgyalócsoport vezetője megtudta, hogy a miniszterelnök turbósebességbe kapcsolt, maga is elfoglalta a helyét. Erről ekképp tudósította a közvéleményt:
„Úgy érzem magam, mintha egy Ferrari volánja mögött ülnék: a motorja már dolgozik, éppen hogy csak el nem indult.”
Szólni kellene a tárgyalócsoport vezetőjének, hogy nyugodtan kikapcsolhatja a járgányt, már bő két évtizede sehogy se akar elindulni.
Az év egyik legjelentősebb témája a kormányátalakítás körüli huzavona volt. Eredmény: állást kapott Szerbiában egy rém tehetséges fiatal szerb pénzügyi szakértő. A soron következő kijelentések még abból az időszakból származnak, amikor a polgároknak azt kellett elhinniük, hogy a fiatal szakértelem csodát fog tenni. Jorgovanka Tabaković bankkormányzó arról próbálta meggyőzni a közvéleményt, hogy az új pénzügyminiszternek tényleg helye van a kormányban.
„Krstić 29 éves korában olyan lelkesen tanult, hogy minden feltétel nélkül miniszter lehet.”
Ha ilyenek az elvárások, határon innen és túl bőven lehetne még miniszterjelölteket találni, s létrehozni minden idők legnagyobb kormányát. Aleksandar Vučić kormányfőhelyettes annyira biztos volt az ifjú titán sikerében, hogy szinte látatlanban családtaggá fogadta:
„Azt mondtam Lazarnak: Fiam, itt sok lesz a baj.”
Erre a miniszter bizonyára első munkanapján ráeszmélt volna, de legalább nem hitegették. Vannak azonban még Krstićnél is odaadóbb személyek a kormányban, Slavica Đukić-Dejanović egészségügyi miniszter éleslátásával egy szempillantás alatt meggyógyította az ország legmélyebb sebeit is.
„Egyáltalán nincsenek kétségeim. Ivica Dačić a miniszterelnök!”
Még mondja valaki, hogy a kormánytagok lazsálnak, a miniszter asszony felfedezését már egyéves megbízatása után közzé tudta tenni. Reméljük, kutatásába nem fáradt túlságosan bele, s az efféle aggályokat a közeljövőben a kormány honlapjának egyszerű felkeresésével oszlatja szét.
Egészen biztos, hogy az európai integrációk nem haladnának ilyen fénysebességgel, ha nincs a Belgrád és Pristina közötti korszakalkotó megállapodás. Ennek lényegét és hasznosságát Tomislav Nikolić államfő foglalta össze rendkívül jól.
„Olyan megegyezéshez kerültünk közel, mellyel sem a szerbek, sem az albánok nincsenek megelégedve, s ez a tárgyalások igazi eredménye.”
Ismerjük be, tényleg nagy kudarc lett volna, ha valaki véletlenül meg lenne elégedve a tárgyalásokkal. Idővel az államfő is belátta, hogy nem kell neki ennyire elvont feladatokkal foglalkoznia. A kitüntetések osztogatásán kívül rátért hát Szerbia igazi, konkrét problémáinak kezelésére.
„Nincsen Szerbiában elég kézimunka. A nők sorozatokat néznek, nem kötnek, nem horgolnak többé.”
Reméljük, hogy az államfő még ebben a mandátumban megbirkózik ezzel a tűrhetetlen helyzettel, s vagy betiltja a sorozatokat, vagy kötelező horgoláskurzust vezet be a szebbik nem képviselői számára.
Nem tudom, csodálkoznunk kell-e azon, hogy az eddigiekkel ellentétes kategóriába tartozó, az év egyik legbölcsebb kijelentésének számító mondat nem politikus szájából hangzott el. Társadalmunk helyzetét, a politika játékszabályait Lazar Džamić, a londoni Kitcatt Nohr Digitas médiaügynökség stratégiai igazgatója határozta meg egy vadonatúj definícióban:
„Minden hatalomba mártott test annyit veszít meggyőződéseiből, amennyi az általa kiszorított nyereség súlya.”
