Távolról, tisztelettel teli csodálattal figyeltem a fiatal mérnököt. Sokszor mondogattam is: a tehetséges fiú lába előtt hever a világ. Dolgozott Budapesten, Ausztriában, a kazahsztáni meg az indiai megbízásai pedig még mindig élnek. Antal Mihály szabadkai villamosmérnökről van szó, aki mindezek után tavaly ősztől kohómérnöki mesterképzésre jár, azért, hogy itthon a családi vállalkozást fellendítse. Ő lett a harmadik generációs szoboröntő. Mint mondta, ott akar élni, ahol jól érzi magát. Ez pedig Szabadka.
Ifj. Antal Mihály (Fotó: Diósi Árpád)
A szabadkai Antal-öntödében készült többek között a Székelyudvarhelyen felállított Orbán Balázs-szobor, a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna szobra, Desanka Maksimović ülő szobra, Szarapka Tibor Csúrogon felállított a Megbékélés nevet viselő szoborcsoportja, s itt készül most éppen Kosztolányi Dezső egészalakos szobra is, ugyancsak Szarapka Tibor alkotása. Ebből az öntödéből került ki Dudás Sándor Magyarkanizsán felállított Dobó Tihamért és Koncz Istvánt ábrázoló csodálatos alkotása, meg a szabadkai 44-es parcelláról ellopott Vergődő madarat is az Antal-műhelyben öntötték, Almási Gábor is velük öntetett. A köztéri szobrok mellett kisméretű szobrokat, érmeket, emléktáblákat is készítenek itt, és harangokat is öntenek. A 31 éves mérnök fel kívánja lendíteni a családi vállalkozást: a nemzetközi piacot is meg akarja hódítani.
Most, amikor mindenki menekül Szerbiából, te, akinek a lába előtt hever a világ, hazajöttél. Miért?
– Az túlzás, hogy a lábam előtt hever a világ. Valóban mindenki menekül Szerbiából. Régen azért jöttem haza, hogy találkozzam az itthon maradottakkal. Most viszont azt látom, hogy szinte senki sincs itthon, és persze külföldön is láttam, hogy egyre többen vagyunk ebből a térségből. Több oka van annak, hogy idén nyáron hazaköltöztem. A döntés február környékén fogalmazódott meg bennem. Hazajöttem, mert itthon vártak a szüleim, szerelmem és a családi vállalkozás. Nyugaton otthontalannak éreztem magam. Nyugati munkáimban a teljesítmény, a hatékonyság és a pénz volt a fontos, itthon pedig van kreativitás és az alkotási lehetőség, meg ötvözhetem a tanultakat azzal a száz év alatt felhalmozott tapasztalattal, amit nagyapám, majd édesapám szerzett meg az öntőműhelyünkben.
Ki és mikor alapította ezt a szobor- és vasöntödét?
– 1930-ban nagyapám alapította Szabadkán. A műhely most is ott van, ahol nagyapám a vasöntödét megnyitotta. Természetesen ő is elment Budapestre tanulni. Ez volt a régió első magán vasöntödéje. Állami öntödék voltak, de az övé volt az első iparos műhely. A hetvenes években felvirágzott ez az ágazat, mert mezőgazdasági alkatrészeket, szerszámokat gyártottak: ekéket, szőlőpréseket. Édesapám a hatvanas évek végén vezette be a bronzot, és ekkor kezdett a szoboröntő részleg működni. Először szobrokat öntöttek, majd harangokat is. Egyre finomabb munkákat vállaltak, egyre jobb technológiával, részletgazdagabb öntéseket végeztek. Ezt is meg kellett tanulni. Édesapám is Budapesten tanult a Műércöntödében, ahol a legnagyobb magyarországi köztéri szobrokat öntötték. Ez 1970-ben volt. Akkor, ahhoz, hogy édesapám ott tanulhasson, a magyar és a szerb kormány jóváhagyására volt szükség. Kezdetben azt gondolták róla, hogy ipari kém, ezért megfigyelőket állítottak mellé, de hamarosan kiderült, hogy jó szándékú, és tanulni akar, és ekkor már befogadták az ottani öntőmesterek. Így jött Szabadkára a szoboröntés. Akkor ez egyedülálló volt, és most sincs másik a környéken.
A 70-es évek végén tulajdonképpen egy piaci rést fedett le az édesapád a váltással.
– Igen, meglátta a piaci szükségletet, a fiatal szobrászok igényét, és akkor döntött amellett, hogy a szoboröntést is bevezeti. Tucatnyi vajdasági szobrász mellette nőtt nagyra. Ők mind ebben a műhelyben tapasztalták meg, hogy az, amit készítettek, azt örökössé lehet tenni.
Ez mit jelent, hogy ott állt a művész, és nézte, amíg öntik a szobrot?
– Igen, sőt nagyon sokszor oda is költöztek hozzánk, hogy részesei legyenek az egész folyamatnak. Akkor nagy kuriózumnak számított a szoboröntöde, ráadásul a viasztechnológiát ők csak az akadémián tanulták, vagy csak hallottak, olvastak róla, de a gyakorlatban nem látták. Ez akkor modern technológiának számított. S akkor, a boldog békeidőkben, Jugoszláviában sok szobrászt megismertünk. Olyanokat is, akiknek volt öntőjük, de átpártoltak hozzánk, mert kifejezetten jó hangulatban zajlottak ezek a munkák, a művészek jól érzeték itt magukat.
Elengedhetetlen, hogy a művész jelen legyen az öntésnél?
– Az az ideális, ha ott van, mert akkor meg lehet beszélni, hogy például a kiöntés után mit változtassunk.
Gyerekkorodban te ott voltál a műhelyben, és ezt láttad, vagy dolgoztál is?
– A műhely a családi ház udvarának hátsó részében van, tehát ha akartam, ha nem, a műhely és az otthonunk az egybe tartozott. Én kisgyermekként nem a homokozóban játszottam, hanem a formázó homokban. Az fekete volt, én is fekete voltam, de minden óvodás meg iskolás társam is szívesen jött oda játszani. Ilyenből csak ez az egy volt az egész városban. Ott tébláboltam, és akaratlanul is rám ragadt egy csomó hasznos szakmai fortély. De azt hiszem, a szüleim nagyon jó stratégiát választottak, mert soha sem erőltették, hogy ott dolgozzak, hanem mindig az érdekes dolgokkal bíztak meg, hogy így belekóstoljak. Aztán lassan-lassan megszerettem ezt a szakmát.
Mégsem maradtál itthon, hanem már a gimnáziumot is Magyarországon végezted el.
– Amikor 1999-ben a bombázások miatt megszűnt az oktatás, másodikos gimnazistaként átmentem Szegedre, és ott érettségiztem. Ekkor tört derékba az az ötlet, hogy a szabadkai gimnázium elvégzése után Belgrádban a kohászati egyetemen folytatom a tanulmányaimat. A cél az volt, hogy kitanuljam a szakmát. Nagyapám inasiskolát végzett, édesapám felsőbb technikumot, én meg egyetemi szintű tudást kellett volna, hogy hozzak a műhelybe. De a sors közbe szólt. S az én érdeklődésem is inkább az elektromos dolgok irányába fokozódott. Így kerültem Budapesten a Műegyetem villamosmérnöki karára. Ott ismerkedtem meg azokkal a munkákkal, amelyek engem az öntészettől elragadtak. Persze, a rajongást, meg a kötődést azért semmi sem tudta pótolni.
Fejlesztőmérnökként nagyon komoly és előkelő munkákat kaptál, és sikeres szakember lettél.
– Dolgoztam Budapesten majd Bécsben, ezután Vorarlbergben. Amikor már összecsomagoltam, hogy hazaköltözöm, akkor hívtak telefonon, hogy menjek egy utolsó körös interjúra Zürichbe. Ott egy hatalmas cégnél a fejlesztési osztályon dolgozhattam volna. De én aznap, július elsején hazajöttem. Míg én távol voltam tizenöt évet, itthon minden megváltozott. Ha bemutatkozom, azt kérdezik tőlem, honnan jöttem.
Én tudom, hogy kazahsztáni és indiai munkád is volt.
– Igen ezek többéves távmunkák voltak. Még a bécsi munkám idején ismerkedtem meg egy olajipari cégvezetővel, akivel azóta is tartom a kapcsolatot. Itt is villamosmérnöki munkát végeztem, s tulajdonképpen rajtuk keresztül kerültem Kazahsztánba, Dubaiba és Indiába. Ennek az óriáscégnek rengeteg irodája van a világban, és az én feladatom az egymás közötti kommunikáció megoldása volt. Én fejlesztettem ki a telekommunikációs rendszerüket és hálózatukat, és jelenleg is én végzem a karbantartási és frissítési munkákat rajta.
Közben ismét egyetemista lettél.
– Igen, szeptembertől a miskolci egyetemen kohómérnöki szakon levelező munkarendben végzem a mesterképzést. Annak ellenére, hogy itt a sok évtized alatt összegyűlt tapasztalat rendkívül hasznos, mégis fél év egyetemi tanulmányok után azt látom, hogy a technológiai folyamatok mögött nincs meg az elméleti háttér. Célom, hogy az ISO 9001-es szabvány alá kerüljön az öntöde, ahhoz pedig elengedhetetlen, hogy valamiféle minőségbiztosítást fel tudjunk mutatni. Ennek érdekében én már beszereztem mindenféle anyagvizsgáló műszert, egy precízebb olvasztókemencét, és több új technológia van bevezetésben. Ezek közül a kerámiaformázást, a 3D nyomtatást és marást szeretném kiemelni.
Harangokat is öntöttek az Antal-öntödében.
– Amikor harangot öntünk az igazi ünnep. Ritkán kerül erre sor, de amikor mégis készíteni kell egyet, akkor összesereglik mindenki. Általában összegyűjtenek a faluban, városban egy kis aranyat, is és azt is beleöntjük, meg jön a pap, és megáldja az anyagot. Igazából a harangöntés a legszebb munka.
Hogyan tudja egy ilyen kis műhely felvenni a versenyt a nagy öntödékkel?
– A nyugati szemléletben dolgozó nagy öntödék hátránya épp a méretük. Képtelenek gyorsan reagálni a hirtelen változó igényekre, és kizárólag nagy sorozatokban tudnak gazdaságosan termelni. Nálunk a legnagyobb sorozat száz darabot jelent. A mi területünk az egyedi darabok gyártásában rejlik. Erre van igény. Mi gyorsak tudunk lenni, a megrendelést követő nap már tudunk is önteni. Ez a nagyfokú flexibilitás nagyon sokat ér a nagy tehetetlenséggel üzemelő gyárakkal szemben. Nagy szerencsénk van továbbá, hogy sikerült átvenni a közben tönkrement városi öntöde kiváló öntészeit.
Vállalkozónak, vállalattulajdonosnak érzed magad?
– Eddig alkalmazott voltam. Hogy ne csak papíron legyek vállalattulajdonos, ahhoz kalandvágy, vállalkozó szellem, remény és sok-sok kitartás kell. Igazából nekem is nagy szemléletváltást jelent, hogy vállalkozó legyek.
Ha a pénz lenne számodra a fontos, akkor nem hagytad volna ott a nyugati jól fizető munkákat. Mi izgat az öntödében? Az, hogy a bronzdarabokból egyszer csak műalkotás lesz? A teremtés?
– Persze, filozófiai megközelítése is van a dolgoknak, hogy a káoszból, a rendetlenségből technológiai bravúr folyamán egy rendezett, a tökély felé haladó dolog születik. Az olajos, használhatatlan csavarokból, bronzdarabokból megszületik egy szobor vagy egy harang. A legizgalmasabb része a munkának a kiöntött szobor megmunkálása, amit igazából nem lehet megtanulni. Rá lehet érezni, rá lehet hangolódni a műalkotásra és akkor minden apró megmunkálásnak jelentősége lesz. Ez tapasztalat kérdése, és persze a művész jelenléte is fontos a cizellálásnál.
Nagyon sok városban, világvárosban éltél fiatal korod ellenére. Szabadkán jobb, mint máshol?
– Távollétem első éveiben én is Budapest bűvkörébe kerültem, ám azt vettem észre, hogy időről időre egyre többet járok haza. Szeretem a szabadkai utcák hangulatát, ahogy a régmúlt kultúra a mai napig rejtetten, de mégis észrevehetően átitat mindent: a színházait, cukrászdáit, múzeumait, templomait és a patinás szórakozóhelyeit. Várom a hazalátogató gyerekkori barátaimmal töltött preferansz-estéket. Fontos számomra az itt maradt cimborákkal való, régen megszakadt kapcsolatok újra kiépítése, és szeretnék egy harmonikus környezetet teremteni, ahol a három legfontosabb dolog az életemben: a családom, a szerelmem és a munkám békében megférnek egymás mellett. Én úgy érzem, erre Szabadka és környéke egy kiváló hely.
